Szerettelek - Az emlékezés kínja és csodája...

Kicsavarom a besózott cukkini reszeléket, és átpakolom a serpenyőbe. A maradékot lehúzgálom a régi, fehér műanyagtál oldaláról. És akkor bevillan. Az ujj, a kéz, ami évekig kapargatta a süteménymasszát, a krumplipürét es a reszelt almát.

Ugyanerről a tálról. Olyankor mindig ott üldögéltem vele a kiskonyhában. Néztem, ahogy süt-főz. Nem értettem, miért kell ezért hajnalban kelni. Egyszer mondtam is neki, hogy én ezt aztán tuti nem csinálnám. Aha, persze... Dehogynem. Megtettem, amint lett kiért.

Most meg itt állok, és bőgök. Eszembe jut, hogy milyen büszke lenne, ha láthatná, miket sütök-főzök újabban én is. De ő nincs itt, csak ez a nyomorult műanyagtál, ami úgy került hozzám, hogy dinsztelt káposztát küldött nekem benne - és most úgy vigyázok rá, mintha legalábbis aranyból lenne.

Épp úgy, mint az igazolványtartójára is. Még érezni rajta az illatát. Azt, amit akkor éreztünk, ha kinyitottuk a piperés szekrényét. Nem volt benne sok minden, de az a néhány darab minőségi volt - és jó illatú. Keveredett benne az egymás mellett sorakozó arckrém, dezodor, hajlakk es Caola testápoló aromája. Utóbbit véletlenül megláttam egy drogériában a múltkorjában. Akkor is bőgtem. Ilyet gyártanak még egyáltalán? Azonnal megvettem.

Forrás: Shutterstock

Van még egy őszi levélmintás selyemkendője, ami az enyém lett. Sohasem hordtam, nem is fogom. Egy nejlonzacskóban pihen a szekrényemben. Néhanapján, amikor nagyon hiányzik, beleszippantok, amilyen mélyen csak tudok, de csupán rövid időre, nagyon vigyázva arra, hogy minél előbb visszacsomagoljam. Nehogy elillanjon az a mindig hiányolt "mama illat".

A karácsonyi csengőjét még nem volt erőm használni. Igazából már nem is emlékszem, milyen dallamot játszik. A két rám maradt karácsonyfadíszt fel szoktam tenni a fenyőfára. Aranyszínű mindkettő. Az egyik kagyló formájú, a másik pedig habcsókot formáz. Látszik, hogy nem mai darabok - részben ettől annyira értékesek számomra. Szeretem nézegetni, ahogy játszik rajtuk a karácsonyfa égőinek fénye, elmélázva közben a régi ünnepeken. De a csengő ideje még nem érkezett el.

Több, mint 3 év telt el azóta, hogy már nincs velünk. Én azt hittem, ez idővel könnyebb vagy jobb lesz. De amíg egy avitt műanyagtál vagy egy testápolós flakon láttán elsírom magam, gyanítom, nem állíthatom, hogy javul a helyzet. Meddig lesz ez igy?

Mindenesetre most megkeresem a kendőt, és jó mélyen beleszippantok. Úgy legalább, ha becsukom a szemem, picit olyan, mintha megint átölelne.

A gyász feldolgozása minden emberben máshogy megy végbe. Természetes, ha dühösnek, szomorúnak, kevésbé egésznek érzed magad. Sőt, a gyászfolyamat bizonyos fázisaiban még az üresség érzése is teljesen normális. A lényeg, hogy hagyd fájni, éld meg a gyászt! Az elfojtással csak ártasz magadnak. Ha pedig úgy érzed, egyedül nem tudsz megbirkózni vele, fordulj szakemberhez! Manapság már egyéni és csoportos terápiák is elérhetőek, amik segíthetnek fájdalmad mielőbbi enyhítésében.
Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?