Szivárványbaba: Élet a halott testvér árnyékában!

Gyerekként nem értettem, hogy miért szeretik jobban a szüleim a nővéremet, mint engem. Mindig kedvezőbb elbírálás alá esett, mint én. Ha összevesztünk, apám csak engem vont kérdőre.
Folyton én lettem a hibás, és én kaptam az atyai pofont. Vele valahogy kivételeztek, mindig megértőbben, kedvesebben fordultak hozzá.

 

 

 

 

Egy ideig azt hittem, azért, mert ő az elsőszülött, a rangidős. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy miért is ő a "bezzeg gyerek", akire mindig lehetett hivatkozni, ha épp számonkértek valamiért.

A szüleim az esküvő után rögtön a gyerekvállalást tervezték. A vágyuk megvalósult, anyum hamarosan terhes lett. A negyedik hónapban járt, amikor a munkahelyén majdnem elgázolta egy targonca. A súlyos balesetet elkerülték ugyan, de a járgány fellökte, ő pedig nekiesett egy gépnek, és közben a hasát is megütötte.

Természetesen azonnal elmentek orvoshoz, de több mint 50 évvel ezelőtt nem volt olyan fejlett az orvostudomány, mint most. Az eszközök is egyszerűbbek voltak, legalábbis vidéken. Az első vizsgálatok nem mutattak ki semmilyen rendellenességet, így megnyugtatták anyámat, hogy a babával is minden rendben van, ne aggódjon. Ő elhitte, nem is tehetett mást - megbízott az orvosban.

Teltek-múltak a hetek, visszament dolgozni, és általában véve jól érezte magát. Elmúltak a korábbi terhességi rosszullétek is, már nem émelygett - azt gondolta, azért, mert már elérte a félidőt. Egyvalami aggasztotta csak: nemhogy gyarapodott volna a testsúlya, hanem még fogyott is három kilót. A hatodik hónapban aztán az orvosnak is kezdett gyanús lenni, hogy nem hízik egy dekát sem.

Forrás: Shutterstock

Beutalta egy alaposabb vizsgálatra a kórházba, ahol közölték a szörnyű tényt: nincs a kisbabájának szívhangja. Ki sem engedték, gyors előkészítő vizsgálatok után mesterségesen megindították a szülést, és eltávolították belőle az időközben mumifikálódott kis testet...

Ezért volt, hogy a szüleim három évvel a szörnyű esemény után olyan nagyon örültek a nővérem születésének, hogy mindent és mindenkit - még engem is - csak utána tudtak besorolni a rangsorba. Nincs bennem egy csepp harag sem irántuk. Azt tették, amit az ösztöneik diktáltak, nem tudatosan szorítottak a második helyre. Ők csak örültek annak, hogy van miért újra mosolyogni, hogy gyerekük született a korábbi tragédia után.

Az én jövetelemet már természetesnek érezték, nem voltam olyan "nagy szám", ami érthető. Gyerekként mégis fájt és nagyon rosszulesett, hogy éreztették, mi a sorrend, és ki van felül. A csoki sem volt soha megfelezve, "testvériesen" osztották el: az idősebb gyereké a nagyobb, a fiatalabbé lett a kisebb darab.

Persze, ennek ellenére imádom a szüleimet és a nővéremet. Mégis szeretnék egy jó tanácsot adni azoknak, akik ilyen tragédiát éltek át: ha később születik egy kisbabájuk, nagyon tudatosan figyeljenek arra, hogy egyik gyermeküket se szeressék jobban, mint a másikat! Sőt, a figyelmüket is fele-fele arányban osszák meg! Ha nem így tesznek, azt a mellőzött gyerek súlyos traumaként élheti meg, ez pedig az egész életére hatással lehet.

Figyeljetek a szivárványbabák testvéreire! Mert senki nem érdemli meg, hogy a szülei szemében második legyen...

Péter történetét Molnár Csanád jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?