Megkínzott a szerelem, de a szenvedés erősebbé tett!

Ez már csak így marad, soha nem múlik el, ez az érzés életem végéig el fog kísérni. Te voltál az utolsó szerelmem. Nem lesz senki, aki ki tudna szorítani a szívemből. De nem sírok, nem futok, nem ordítok utánad, hogy gyere vissza.

Nem kérem, hogy legalább az ágyamba bújj be. Pedig legszívesebben odaállnék az ablakod alá, és sírva bekiabálnám: "Szeretlek, legyél újra egy velem!" Mégsem teszem, mert nem tehetem. Volt idő, amikor ennek nagyon is reális esélye volt, de most már megőrzöm a méltóságomat. Nem sírom magam vissza hozzád sokadszorra is.

Nem azért, mert nem szeretném, hanem mert nem vezetne sehová. A pillanatnyi örömért nem szabad kockára tennem azt a sikert, amit az önmagamért folytatott harcban elértem.

Mert bizony harc volt - mégpedig véres, öldöklő küzdelem -, amit azért folytattam, hogy nélküled is tudjak élni. Életben kellett maradnom, mert tudtam, hogy nélküled is van élet, de amíg nem hiszek benne, addig nem fogom megtalálni. Túléltem a fájdalmat, az álmatlan éjszakákat. Egy idő után elmúlt a szúrás a szívemben, mert már nem forgattad benne a tőrödet. Megtanultam nélküled élni, már nem várom, hogy a következő sarok mögül elém lépj, hogy felhívj, rám írj, hogy keress vagy akarj.

Már nem csak rád vágyom. Csináltam annyi helyet az életemben, hogy más is beleférjen, de a szívem ajtajának kulcsát egy ideig nem bízom rá senkire. Így is lehet élni. Nem azért, mert így a legjobb, hanem mert muszáj. Az eszem rám parancsolt - még az előtt, hogy beleőrültem volna az irántad érzett egyoldalú szerelembe, ami annyi kínt okozott, amennyit előtted sosem éreztem.

Forrás: Shutterstock

Annyi fájdalmat okoztál a távozásoddal, amennyit a korábbi szerelmek együtt sem tudtak. Mégis itt vagyok, túléltem, életben maradtam, a kapcsolatunk halt csak meg. Most már mindent kibírok. Ám a bennem élő szerelem is túlélte a nagy háborút. Itt van a szívemben, örökké meleget adó parázs formájában. Csak arra vár, hogy kinyíljon egy ajtó, majd a mindent elborító, megsemmisítő láng újra fellobbanjon, és együtt égjünk el az olthatatlan tűzben...

Nem tudom, akarom-e vagy sem, jó lenne-e vagy sem, ha megtörténne. Attól félek, engem megölne ez a tűz, mert még egyszer már nem bírnám ki az elvesztésedet. Így elnyomom, elfojtom az érzést, de a szívem örökké azt fogja súgni: "Nyisd ki az ajtót, szítsd fel a lángot, legyél egy vele, semmisülj meg benne!"

Önző dolog ez a szerelem: kizsákmányol, birtokol, magával ragad, fogva tart. Ésszel ugyan kordában lehet tartani, sőt, bizonyos ideig uralkodni is lehet felette, de ha folyton így teszünk, akkor mire jó az élet?!

Nem zárom ki hát az életemből - de nem engedek rögtön utat az érzéseimnek. Tudom, hogy egyszer eljön az idő, amikor érdemes lesz feladnom az óvatosságot. Amikor ugyanolyan szenvedéllyel szeret majd valaki, amivel én is szeretem. A nagy találkozásig pedig gyógyulok, ápolgatom a sebeimet, és fokozatosan elengedem a fájdalmat, amit az elvesztésed okozott. Nem áll meg nélküled az élet. Meg fogom találni a boldogságot, te pedig már csak egy emlék leszel.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?