Görcsösen győzni akartam, és ez megkeserítette az életem!

Egy kedves barátom egyszer megkérdezte tőlem: miért rohanok mindig szélsebesen valahová, talán versenyzek valakivel? Mire a válaszom csak ennyi volt: "Igen, magammal." Persze a túlhajszolt életmód nem éppen egy követendő példa.

De elgondolkodtam picit a saját kijelentésemen: igazából tök jó, hogy engem nem érdekelnek mások, és csak önmagamnál szeretnék jobb lenni. Nem volt ez mindig így. Én voltam az az ember, aki már gyerekkorában is véresen komolyan vette a versenyeket, és mindenben első akart lenni. Az összes iskolai kihívásba belehajszoltam magam, csak azért, hogy bizonyítsak. De kinek is? A szüleimnek vagy a tanáraimnak...

Szavalóverseny, énekverseny, főzőverseny, Ki mit tud?, műveltségi vetélkedő, sport bajnokságok egymás hegyén-hátán. Belekezdtem abba is, ami nem érdekelt, annyira hajtott a küzdőszellem. Aztán persze, amikor nem nyertem, volt nagy sírás-rívás: nehezen vettem tudomásul, hogy nem lehetek mindenben a legjobb.

Majd a gimiben az arcomba vágták, hogy exhibicionista vagyok, amiért egyszerre akartam táncolni, énekelni, videót vágni és rendezvényt szervezni a szalagavatómon. Akkor nagyon rosszulesett, de szépen lassan megértettem, hogy igazából csak magamat hajszolom a folyamatos versengéssel. Mit akarok én egyáltalán? Miben vagyok jó? Ez volt életem akkori legkardinálisabb kérdése.

Ha valamiben alulmaradtam, összeomlott a világ. Még egy családi Ki a nevet a végén? alatt is az éltetett, hogy mindenkit kiüssek a francba, majd amikor nem nyertem, az egyenlő volt a teljes önbizalom-apokalipszissel. Mára talán már mondhatom, hogy ezt kinőttem, és némelyest meg is világosodtam.

Forrás: Shutterstock

Tulajdonképpen - ha nem is voltam tudatában - már akkor is önmagammal versengtem, és sosem a díj érdekelt, hanem az, hogy értékesnek és tehetségesnek érezhessem magam. Viszont más dolog ambiciózusnak lenni, és teljesen más folyamatos bizonyítási kényszerrel élni. Ma is elsődleges szerepet játszanak az életemben a régi és új célok, de már nem a körülöttem lévőkhöz hasonlítgatom magam.

Honnan tudom, hogy ez a gyakorlatban is tényleg működik? Onnan, hogy:

  • nem az aktuális trendek befolyásolják a döntéseimet
  • tudok örülni az ismerőseim sikereinek, és az irigység nem mérgezi meg a napjaimat
  • mások eredményei arra motiválnak, hogy még keményebben dolgozzak
  • a nyelvtudásomat most már nem a korombeliekhez mérem, inkább az érdekel, hogy magamhoz képest mennyire beszélek jól vagy rosszul

Azért néhanapján így is befészkeli magát a kisördög a fejembe: van, akinek ennyi idősen már saját lakása és családja van. Sőt, olyan is, aki többet keres, vagy a vállalkozását több százezren követik, esetleg három diplomával rendelkezik, és négy nyelven beszél.

Majd gyorsan el is hessegetem ezeket a gondolatokat a fejemből, és felidézem, hogy az elmúlt időkben hogyan teljesítettem a régi önmagamhoz képest. Jobb a kapcsolatom a családommal, mint régen volt? Igen. Sikeresebb vagyok a karrieremben? Igen. Jobban beszélek nyelveket, mint 1 éve? Igen. Úgy összességében egy jobb verzióm csücsül most itt a klaviatúra előtt, mint amilyen mondjuk, a 20 éves énem volt? Igen. Minden egyes nap egy új lehetőség arra, hogy a tegnapi önmagamnál jobbá válhassak. Kit érdekelnek a többiek? Nem velük élek le egy életet...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?