Gyenge férfi lettem, és ezért a szüleim a hibásak!

Gyerekként állandó szenvedője voltam a szüleim közötti konfliktusoknak. A mai napig sem felejtem el az érzést, ami akkor kerített hatalmába, amikor a szokásos műsor ment otthon. Anyám és apám szinte minden este szóváltásba keveredtek.

Ilyenkor órákig tartó vitatkozás következett, mintha csak azzal akarnák agyonütni az időt. Az összes részletre ugyan már nem emlékszem, hiszen sok éve történt, de maga az érzés beleégett minden idegsejtembe. Amikor valamiért beugranak ezek az emlékek, azonnal görcsbe rándul a gyomrom, és szédülés, émelygés fog el...

Amit határozottan fel tudok idézni, az az, hogy apám mérnökember lévén lenézte és állandóan megszólta anyámat, hogy neki még az érettségire sem futotta. Ő erre azzal védekezett, hogy nem volt rá lehetősége fiatalon, felnőttként pedig azért nem fejezte be a gimit, mert jöttünk mi, a gyerekek. Minket okolt azért, mert nem tudott leérettségizni, és ezt nem is felejtette el a tudomásunkra hozni...
Ám nemcsak ezen ment a vita. Ha sült volt a vacsora, az volt a baj, ha tészta, akkor az. Soha semmi nem olyan volt, ami megfelelt volna apám kényes ízlésének. Anyám aztán az alkoholba menekült, azzal enyhítette a szenvedését - az enyémet viszont csak felerősítette... Mert a szesz csak arra volt jó, hogy bátorságot merített belőle, és már ő is hallatta a hangját, ez pedig még több és még hangosabb veszekedésekhez vezetett.

Talán azért nem tanultam meg soha vitatkozni, kiállni az igazamért és megvédeni magam, mert egy életre meggyűlöltették velem a konfliktushelyzeteket. Inkább engedtem, hagytam mindenkinek, hogy azt tegyen, amit akar, ami jólesik neki, csak ne kelljen veszekedni. Minden mindegy volt, egy volt a fontos: hogy megússzam a szópárbajt. Ezért persze sokat szenvedtem nagyobb koromban.

Én voltam a céltáblája azoknak a vagány srácoknak, akiket csak úgy lehetne jellemezni, hogy rámenősek vagy nagypofájúak... Csicskának tartottak, szolgaként kezeltek, ez pedig megkeserítette a kamaszkoromat.

Forrás: Shutterstock

Soha nem éreztem, milyen az, amikor fontos vagyok, és ez a házasságomra is kihatott: rögtön elvettem azt a lányt, aki legelsőként szóba állt velem. Nem szerelemből nősültem, hanem csak azért, hogy elmeneküljek az otthoni mérgező légkörből. Na, meg azt is be akartam bizonyítani, hogy igenis, én is kellek valakinek.

Ma már látszólag normális életet élek, a jellememre azonban örökre rányomta a bélyegét a gyermekkorban elszenvedett traumák sora. Felnőttként sem tudom, melyik oldalra álljak a szüleim párharcában. Gyerekként, amíg csak apám piszkálta anyámat, természetesen azt védtem, akit bántanak.

Ám amikor anyám inni kezdett, már egyiküknek sem álltam a pártján. Mindkettőre egyformán haragudtam, és mindkettejüket egyformán sajnáltam. Képtelen voltam határozott lenni... Mindig csak egyet akartam: hogy szeressen végre valaki.

Nem számított, hogy kitől kapom meg, ami mindig is a legjobban hiányzott. Egyszerűen pótolni akartam, amit gyermekkorban megtagadtak tőlem. Békés, nyugodt, családias hangulatú estékre vágytam, amelyek során soha senki nem bántja a másikat, és ezért cserébe képes voltam bármit eltűrni. Csak remélni tudom, hogy egyszer végre megtanulok kiállni magamért.

Ám egy dolog biztos: ha egyszer gyerekeim lesznek, mindennél jobban vigyázni fogok, hogy ne járjanak úgy, mint én. Mert nálam jobban senki nem tudja, mekkora felelőssége van a szülőknek abban, hogy egészséges lelkű, normális felnőtt váljék valakiből.

László történetét Molnár Csanád jegyezte le.

 

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?