Nem engedtek fel a buszra, mert kerekesszékes vagyok!

Fellázadtam az emberi hülyeség ellen. Holnaptól minden idiótának beszólok. Sőt, inkább már mától, ugyanis kevés bosszantóbb dolog létezik annál, mint hogy valakinek hiányzik a józan esze.

Előre leszögezném: a műveletlenség és a primitívség nem ugyanaz. Ha valaki nem tudja, hogy merre terpeszkedik a Gangesz folyó, az személy szerint nekem nem fáj. Viszont amennyiben megkeseríti az életemet a hülyeségével, az nagyon is. A múltkor találkoztam valakivel, akinek a viselkedése az én olvasatomban ékes példája a primitív látásmódnak.

Kerekesszékes vagyok, és önállóan közlekedem Budapest belvárosában. Az alacsonypadlós buszok segítségével szó szerint gördülékenyen zajlik az életem, feltéve, ha eltekintek egyes sofőrök hozzáállásától. Ám azt is megszoktam már: nem vagyunk egyformák, sőt, mosolyogni sem tudunk minden áldott nap.

Mégis, amikor a buszsofőr nem hajlandó felengedni a buszra, mondván, "nincs kísérőm", arra azért rendesen hiperventillálni kezdek. Szerinte ugyanis meg kéne kérnem a szomszédot, egy barátot vagy egy rokont, hogy kísérgessen napi szinten. Munkába, orvoshoz, szórakozni, bárhova. Mert nem utazhatok egyedül.

Hogy mi van? "Kimondja valamelyik jogszabály" - feleli, de hogy melyik, az már nem derül ki (semelyik egyébként). Már az ötlet is nonszensz, hogy Juliska nénit hurcolásszam magammal az irodába vagy plázázni, esetleg egy fesztiválra menet, de emberünk hisz benne, hogy teljes mértékig megállja a helyét az a böszmeség, amit mond.

Kérdem én, nekem ezt tolerálnom kellene? Húzzam be fülem-farkam, és hagyjam, hogy bizonygassa a saját igazát? Természetesen nem. Az emberi hülyeséget nem kell tolerálnom nekem sem, és neked sem. Úgyhogy jelentem: lázadó üzemmódba kapcsolok. Ezennel elbújtatom bájosan mosolygó és végtelenül türelmes énem, és két kézzel kapaszkodom a józan észbe. Lehet, hogy ezzel megbántom az illetőt? Lehet, de ellenkező esetben ki hozza rendbe az én idegeimet nap nap után?

Forrás: Shutterstock

Szerintem semmi nem olyan fontos ebben az életben, mint a lelki békénk. Vannak körülmények, amiken ha fejre állunk, sem tudunk változtatni. Vannak társadalmi normák, amiknek meg kell felelnünk, és az illemet sem árt betartanunk. Ez számomra nem megerőltető, hanem természetes. Boldogan előreengedem az idős nénit a pénztárnál, hogy ne fájjon a lába a sok ácsorgástól.

Ám nem általlom majd udvariasan, mégis határozottan a tudomására hozni, ha esetleg a buszon elégedetlenkedik mögöttem, hogy nem azért nem szállok le, mert nincs kedvem, hanem mert várom, hogy a sofőr lenyissa a rámpát, ugyanis repülni (sajnos) még mindig nem tudok.

Nem fogok szemet hunyni afelett sem, amikor hajléktalannak nézve pénzt nyomnak a kezembe, mert annyira szűklátókörűek, hogy el sem tudják képzelni, hogy valaki, aki kerekesszékben ül, az nem csöves. Sőt, azt sem kell tolerálnom, amikor az alkoholista, fedél nélküli öregember felém tántorogva elkiáltja magát, hogy "Helló, sorstárs!" Ezt most csak kerekesszékes szemszögből tálaltam, de az emberi hülyeség határtalan.

Nem beszéltünk még a kismamákról, a gyereknevelésről vagy a kutyatartásról. Amikor az utca embere, a szomszéd néni vagy egy távoli rokon azt hiszi, hogy jobban tudja, mi a jó a gyerekednek, vagy hogyan kéne fegyelmezned a kisállatod, mint te magad. Pedig körülbelül annyira konyít a témához, mint én a szőnyegszövéshez. Nekem "csak" azt szokta a számba rágni egy-két lábon járó laikus, hogy hogyan kéne biztonságosan közlekednem a kerekesszékemmel.

Mostantól viszont nem érdekel, hogy az ilyenek szerint mi lenne a jó, és ők hogyan csinálnák. Amíg nem jár valaki az én cipőmben, addig ne osztogasson nekem kéretlen tanácsokat! Sőt, akkor sem, ha benne jár, csak abban az esetben, ha kérem! Ugyanis a vélemény - különösen a fentebb említett primitív rétegé - olyan, mint az a bizonyos testrész, amit emlegetni szoktak hasonló esetben: mindenkinek van, csak senki nem kíváncsi a másikéra.

Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?