Anyaság jogsi nélkül? Sok szerencsét hozzá!

Olyan családban nőttem fel, ahol senkinek sem volt jogosítványa. Igaz, nem is volt rá szükség: a kisvárosban, ahol éltem, minden tíz, maximum húsz perc sétányira esett, a környező nagyvárosokba pedig negyedóránként jártak a buszok.

Az autó amolyan úri huncutságnak tűnt, ami bizonyára hasznos évente kétszer, mikor a füleinken is szatyorral baktatunk hegymenetben piknikezni - de sosem gondoltam volna, hogy egy napon majd az életminőségemet fogja rontani az égető hiánya.

Szögezzük le az elején: nem voltam soha afféle biciklis, faölelő hippi (az ökolábnyomom miatt néha sül is a pofámról a bőr), egyszerűen csak adta magát a gyaloglás, mint a létező legegyszerűbb, legkényelmesebb opció. Később, mikor aztán már a fővárosban éltem, mindig a belváros szívében laktam: legfeljebb harminc perc alatt bárhová eljutottam villamossal, metróval, busszal, általában maximum két átszállással. Így legalább egy-egy sört is leküldhettem olykor, és a BKV-bérlet sem volt túl drága.

Aztán jött a kertvárosi lét, ahonnan óránként két busz visz a városba, de a végső célig még háromszor át kell szállni - valamint a fájó realitás, hogy este tizenegy után lehetetlen hazajutni a teleportálás képességének híján. Persze nem vagyok én vajból, még ez sem okozott gondot.

Becsülettel látogattam a barátaimat még úgy is, hogy másfél-két órát kellett zötykölődnöm, míg odaértem. Rendületlenül utaztam át fél napokat az ország másik végére három-négy átszállással, ha úgy hozta a szükség. Útközben olvasgattam, filmeket néztem, ekkorra időzítettem a fontos tárgyalásokat és baráti beszélgetéseket, egyszóval sosem volt okom panaszra, mindig jól eltelt az idő.

A kisgyerekes élet viszont alapvető változásokat hozott, amelyekre korábban álmomban sem gondoltam. Míg korábban vígan bejártam fél Európát egy ötven literes hátizsákkal, babával elindulni már a táska méretét illetően is nehezebb vállalkozás volt: babakocsi, hordozóeszköz, takaró, váltóruha, réteges öltözködés, pelenka, popsitörlő, játékok, játszószőnyeg, úszógumi, utazóágy, textilpelusok és a többi - a sor végeláthatatlanul bővül. Pedig mi még a fapados szülői vonalat vittük, légzésfigyelőnk és bébiőrünk sem volt soha.

A csomagmennyiség mellett az infrastruktúra hiánya is nehézkessé teszi a szabad mozgást. Hat kilométerre éltünk Budapest legnagyobb víztározójától, a gyönyörű Naplás-tótól. Azelőtt heti kétszer-háromszor kirándultunk arrafelé, de az elmúlt másfél évben csupán kétszer céloztunk meg a tóparti kis tisztást.

Forrás: Shutterstock

Tömegközlekedéssel lehetetlen odajutni, ráadásul semmilyen vendéglátóegység vagy melegedő nincs ott, márpedig két-három óra alatt már szükség van peluscserére és etetésre. Így kizárólag kellemes, 20-22 fokos időben, napközben indulhattunk el. Igen, napközben.

A harmadik fontos tényező az időfaktor, hiszen a csemete és az alvásigénye, illetve annak pontos keretei - már ha lennének - érzékeny téma. Akinek nincs gyereke, hajlamos azt hinni, hogy ha álmos a gyerek, alszik... A valóságban azonban egyetlen kisded sem akar aludni, hanem alkalmasint több órás körtánc előzi meg a pillanatot, mire végre már békében elnyugszik.

Komoly rutin, sok szerencse és tekintélyes mennyiségű türelem kell ahhoz, hogy eltaláljuk, amikor már kellőképp fáradt a ceremóniához, de még nem túl fáradt ahhoz, hogy túlpörögjön. Ha ilyenkor még két óra BKV is van a képletben, az esélyek olyan rosszak, hogy elindulni sem érdemes - és akkor még nem beszéltünk a kirándulás és szórakozás előtti-utáni pokoli Volán- és MÁV-járatokról.

Mindennek fényében eljött a pont, amikor ráébredtem, hogy kertvárosban, kisgyerekkel (pláne, hogy a gyerekszámunk hétvégente duplázódik), vidéken élő rokonsággal voltaképpen képtelenség úgy élni, hogy időnként ne zötykölődne saját guruló alkalmatosság a fenekem alatt.

Jövőre erőt veszek magamon, és - heveny diszkalkuliámmal dacolva - jogsit szerzek. Merthogy mi, akik "diszlexiások vagyunk matekból", vagyis diszkalkuliával küzdünk, az átlagnál nehezebben tájékozódunk, és a térképen éppúgy elveszünk, mint a saját gardróbunkban, ezért nem szívesen ülünk volán mögé.

Ám a muszáj nagy úr. Márpedig, ha belőlem sofőrt csinál a sors, akkor aztán a világon bármi lehetséges...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?