Bizalmasból vetélytárs - nem hittem, hogy csalódni fogok benned!

"Tudom, most nagyon nehéz, de leszel te még boldog!" - vigasztalt az egyik kedves ismerősöm, mikor épp egy nehéz szakítás után voltam.

"Én évek óta próbálom az álmaimat megvalósítani, nem könnyű, mert mindenhol csak akadályokba ütközöm, de nem adom fel! Sikerülni fog, ahogyan neked is!"

Bátorító szavak egy kedves személytől, olyantól, aki szintén sokszor csalódott, mégis kitart, folytatja. Igen, a csalódások nemcsak életünk részei, de sajnos a mindennapjainkat is meghatározzák. Lehetetlen kikerülni őket, így célravezetőbb, ha megtanuljuk kezelni a kellemetlen szituációkat. Ez viszonylag egyszerű, ha például egy ruhadarabról van szó, amelyik a katalógusban sokkal szebbnek tűnt, mint a csomag kibontásakor a valóságban.

De mi van akkor, ha az emberekben csalódunk? Méghozzá olyanokban, akik bár nem kértük, mégis támogattak minket, mikor boldogtalanok vagy szomorúak voltunk. Akik minden adandó alkalmat megragadtak arra, hogy kifejezzék együttérzésüket, és szavaikkal erőt öntsenek belénk. Tették ezt önzetlenül, figyelmesen, kitartóan.

Aztán a törődésnek és a közben eltelt időnek köszönhetően lassan túljutunk a válságon. Újra belevetjük magunkat a munkába, álmokat szövögetünk, ötleteket valósítunk meg, és megállíthatatlannak érezzük magunkat.

Amikor pedig elérkeznek az első apró sikerek, amiket átdolgozott éjszakákkal, a tervek alapos kidolgozásával és azok megvalósításával értünk el, szeretnénk az örömünket másokkal is megosztani. Mert nemcsak a borongós napokon esik jól az érzéseinkről beszélgetni, hanem akkor is, amikor szárnyalunk. Amikor nem csak a világot szeretnénk körülölelni, hanem a benne lévő embereket is. Azokat, akik a nehéz pillanatokban segítettek, akikhez baráti szálak kötöttek minket, akikkel beszélgettünk, írtunk nekik, de valahogy mostanában kicsit hátrahúzódtak.

Forrás: Shutterstock

Eleinte megpróbálunk válaszokat keresni erre: biztosan elfoglaltak, fáradtak, kevés az idejük. Bár aki a legfőbb támogatónk volt a nehéz időkben, mostanában nem ír és nem kérdez, bennünk továbbra is él a hit, hogy okkal tűnt el. Azt nem feltételezzük róla, hogy ez az ok az irigység lenne. Hiszen mi sosem versengtünk, és nemcsak azért, mert teljesen különböző területen tevékenykedünk, hanem azért sem, mert egy barátságba ez nem férne bele.

Az ugyanis alap, hogy figyelünk a másikra, meghallgatjuk, segítünk neki, és együtt örülünk vele. De semmiképp sem leszünk féltékenyek, és nem válunk vetélytársakká. Mi nem, ő viszont sajnos igen.

Mert a sikerünket csupán a szerencsének tulajdonítja - ami neki nem jutott. Úgy tesz, mintha csak bizonyos készlet állna belőle rendelkezésre, és ha nekem részem van benne, akkor azt biztosan tőle veszem el... A barátsága nem volt őszinte, csupán olyanokat gyűjtött maga köré, akik mellett a saját élete nem tűnt olyan keserűnek. Hiszen a vigasztaló szavakat kimondani egyszerűbb volt neki, mint megbirkózni a lelke terheivel.

Kedves volt barátom és támogatóm! Nem hittem, hogy csalódni fogok benned, és azt sem, hogy bizalmasomból a vetélytársam leszel. Ezt a szerepet te választottad magadnak, így az okát ne bennem, hanem magadban keresd! Szerezz magadnak minél előbb új partnert a továbbiakhoz, mert én nem versenyzem veled, egyedül pedig nem lehet. Ha továbbra sem változol, akkor csak egy dolgot kérek tőled, amit mindig tarts meg kérlek: a távolságot tőlem.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?