szülés Szegő Lindi gyermek kamasz anya koraszülés gyerekvállalás
Az ágyra tette a dobozt, és kiborította a tartalmát. Két kézzel a képek közé túrt, és válogatni kezdett: fotókban rakta ki az életét. Sorakoztak a régi emlékek, volt azonban egy kép, amit csak az agyában őrzött - de oda örökre be lett vésve...

1985. október 1. volt. Egy hete feküdt a kórházban. A szeme csukva, nem merte kinyitni, nem akarta látni az éjszaka sötétjét, a szobában alvó betegtársait. Újra rátört a fájdalom. Nagy levegőt véve próbálta kontroll alatt tartani, de az altestében nyilalló érzés nem szűnt meg, csak percek múlva enyhült egy kicsit. Muszáj kinyitnia a szemét, jött rá.

Fel kell kelnie. Ki kell mennie a nővérszobába, szólnia kell, hogy baj van. Lassan ült fel az ágyon, lábait a papucsba bújtatta. Az éjjeli szekrénybe kapaszkodva segítette magát, másik kezével a hasa alá nyúlt: az apró lény moccant egyet odabent. Lassú léptekkel, csoszogva haladt előre, míg a nővérszoba ajtajához ért. Bekopogott. Mire az éjszakás nővér kinyitotta az ajtót, ő már a padlón feküdt. Hálóinge alól véres víz folydogált a fertőtlenítő szagú kőre.

Sötétség borult rá: könnyű lebegés volt, émelyítő megnyugvás. A beteghordó ágy döcögése térítette magához. "Hova visznek?" - próbálta kérdezni, de nem jött ki hang a torkán. Már nem félt. Hetek óta rettegett, hogy nehogy valami baj legyen még idő előtt, és amikor bekövetkezett, amitől a legjobban tartott, már nem rántotta görcsbe az izmait az aggodalom. Csak hagyta, hogy a dolgok megtörténjenek. Nem tudta, mi lesz vele - velük.

A sötétség után a szülőszoba éles neonfénye fájdalommal hasított a szemébe. Az éjszakás orvos bekötötte az infúziót. Ahogy a szer folyt a vénájába, úgy lassultak le körülötte a nővérek mozdulatai. Fülei eldugultak, mintha víz alól hallotta volna a motoszkálást, az eszközök csörömpölését. Újra behunyta a szemét. Egyszer kikerül onnan. Vele - vagy egyedül.

Hiszen korai még. Korai volt a szerelem, korai volt ezt vállalni. Tudta, hogy a dolog kétséges... Az orvosa biztatta, de a tekintetén látszott, kevés esélyt ad nekik, így együtt. 6 hónap. 28 hét. Kevés. Nagyon kevés...

Képek villantak be lehunyt szemhéjai alatt. A hideg beton, ahol megejtették a pásztorórát. Régóta szerette a fiút, de annak nem kellett, csak arra az egy éjszakára. Ő pedig naiv, tizenhat éves lányként boldog volt a tudattól, hogy egy fél órára is az övé lehet... Nem szólt a fiúnak, hogy teherbe esett. Nem akarta, hogy tudjon róla. Magának akarta a gyereket, emlékül, hogy érezze egy életre, hozzá tartozik - de erről a fiúnak igazán nem kell tudnia.

Az éjszaka kábulatban telt. Ébrenlét és álom határán, fárasztó fájások közepette. Mégsem szólt, hogy fáj, azt akarta, hagyják békén. Másnap délig bírta, aztán felordított. A fájdalom olyan mértékben rántotta össze a testét, hogy minden önuralma elhagyta. Csak ekkor nyitotta ki ismét a szemét. Az ágya környékét orvosok, nővérek lepték el. Eszközök zörögtek, halk duruzsolás jutott el a füléig. Tompán hallotta a hangot, amely kérte, nyissa szét a lábait. Próbált a belső világára figyelt, mégis érezte, ahogy kívülről idegen kéz hatol belé - a fájdalom felerősödött.

Forrás: Shutterstock

"Koraszülés" - mondta az orvos. "Sötétséget akarok!" - gondolta ő. "Nem akarom a fényt. Ha becsukom a szemem, talán meg sem történik. Nem akarok látni semmit!" Ám a hangok, a zajok beszűrődtek a hallójárataiba. "Nézzen rám! - szólt a doktor. - Megindult a szülés. Már nem tudjuk visszatartani. Isten segítségével nem lesz baj."

Már nem bánta. Túl akart lenni az egészen, nem akarta a fájdalmat, nem akarta a kétséget, nem akarta tudni, mi lehet a vége. Higgadtan vette tudomásul a közlést, és csak bólintott egyet. Legyen. Ezután fájdalom és megkönnyebbülés váltakozott órákon keresztül. Egyetlen villanásra látta a tűt, amelyet a gerincébe szúrtak. "Ne szenvedjen feleslegesen!" - mondta az orvos, és ő magában válaszolt: "Nem ott fáj."

Kis idő elteltével a fájdalom elmúlt. Lábai zsibbadni kezdtek, hiába tapogatta a fehér kórházi lepedő alatt a csípőjét, combját, nem érzett semmit. A szemét továbbra is csak pillanatokra nyitotta ki. Látta, hogy az orvos a két lába között ül és a testébe nyúl, de nem érezte. "Nyomjon!" - szólt az utasítás, és ő szót fogadott. "Még! - noszogatta az orvos. - Koncentráljon! Mindjárt megvagyunk."

És ő nyomott, az utolsó erejével is nyomott. Mintha a gyomra, az egész bensője egyetlen pillanat alatt szakadt volna ki belőle, mikor világra hozta a gyermekét.

Kinyitotta a szemét. A látvány egy életre beleégett az agyába. Játékbabányi test hevert a szülésznő kezében, sötétlila, apró lábak lógtak élettelenül a vérfoltos pelenkán. Fekete, sűrű haját látta egy pillanatra, de aztán a nővér maga felé fordította a fejét. "Ne nézzen oda, aranyos! Jobb lesz az úgy." Mégis látni akarta. Tudta, hogy talán soha nem tarthatja a karjaiban, mert fiatal teste nem volt képes egészségesen kihordani a kicsi lényt, akivel szimbiózisban élt hat hónapig. Egyetlen kép. Ennyi maradt neki belőle.

Sok év eltelt azóta. Az élet kárpótolta két egészséges gyermekkel, majd - nem olyan rég - unokája is született. Egy kisfiú. De van valaki, akiről egyetlen képet őriz csak. Ami csak az övé, amit senki nem láthatott, amely örökre a lelkében rejtőzik. Arról a két lila lábacskáról, a sűrű fekete hajról - a kisfiúról, akit soha nem fog elfelejteni, míg él.

Tönkrement álmok egy kamaszkori abortusz miatt...http://www.she.hu/herself/20190306-nem-en-dontottem-a-sajat-gyerekem-sorsarol-bali-edina-zsanna.html
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.