Egy férfi a szívbemarkoló magány kelepcéjében...

Mindannyian arra vágyunk, hogy társra leljünk. Olyanra, aki egy nehéz nap után otthon vár minket, és bármilyen fáradt is, megölel és meghallgat, mert mindennél fontosabbak vagyunk neki.

Ahogy nekünk is fontos, hogy figyeljen ránk, ha kell, megvigasztaljon, vagy éppen felrázzon, úgy valószínűleg erre vágyik az a férfi is, akit nap mint nap látok az utcán, mindig egyedül. Siet, ügyeket intéz, és ha kicsit meg akar pihenni, leül egy padra.

Arra, amelyikre csak kevesen, mert nem egy kellemes parkban áll, nem egy tó mellett van, és nem terjeng körülötte romantikus virágillat. Ám ő ezt észre sem veszi, mert a lényeg számára nem a környezet, hanem az a belső munka, amit a padon ülve végez. Siratja a múltat, az elvesztegetett lehetőségeket, kémleli a jövőt, és terveket szövöget.

A tekintetén látszik, hogy szomorú, amiért nem ott tart az élete, ahol szeretné. Negyvenen túl van, de nincs gyűrű az ujján: vagy letette, vagy még fel sem húzta. Mindkettő fájdalmas, más okból persze: az egyik azt mutatja, egyszer már megpróbálta, de nem sikerült, a másik, hogy még ezt sem tette meg. Csak ül némán, és a távolba néz, mintha a látóhatár nemcsak tekintetének szabna határt, hanem annak az ezer kérdésnek is, melyekre még nem találta meg a választ.

Pedig nagyon keresi a megnyugvást és a feleletet, melynek tudatában könnyebben indulhat el, valami vagy valaki felé. Reméli, hogy még nem késő, van lehetőség, csak valami miatt eddig nem engedte közel magához.

Forrás: Shuttertsock

Hosszú ideje minden nap ott ül a padon, fújjon hideg szél, vagy perzseljen a nap. Szenved, de nem az időjárástól, hanem lelkének maró fájdalmától. Nyugodtan ül, mégsem pihen, nem mozdul, mégis rohan: önmaga és a bűntudat elől, hogy ő maga tehet saját sorsa alakulásáról. Talán elszalasztotta vagy elveszítette azt a nőt, akinek most mellette kellene ülnie a padon, úgy, hogy egymás kezét fogják. Úgy, hogy a hallgatással értékes perceket töltenek meg, mert a másik hangját legalább annyira szeretik, mint a csendben megbúvó vágyaikat, titkaikat, kedves gondolataikat.

Hiába van hely a férfi mellett, egyedül van, öt, tíz, húsz év óta mindig. Ha arra járok, mindig észreveszem őt, már oda sem kell néznem, mégis látom a szemem sarkából. Segítenék neki erőt és bátorságot gyűjteni, de tudom, hogy ezt idegenként úgysem tehetem meg. Így csak figyelem, miközben érzem, hogy nagyon fáj a szíve.

Egy napon aztán nem látom többet. A pad üres, és mintha hiányolná azt az embert, aki egyetlen társa volt. Hiszen mindenki látja, hogy ott áll, hogy meg lehetne pihenni rajta, de senki nem vágyik egy olyan helyre, ahol a környezet egyszerű, a fák kopárak. Nem tudom, hová ment a férfi, ahogyan azt sem, hogy eljutott-e végre oda, ahova vágyott. Csak remélem, hogy nem ok nélkül üres a pad, és a válaszok, amiket oly régóta keresett, végre megérkeztek - a remélt boldogsággal együtt.

Mindannyian arra vágyunk, hogy olyan társra leljünk, aki nem hagyja, hogy egyedül üljünk egy padon, és - még ha csendben vagyunk is - a közelünkbe vágyik. A fejét a vállunkra hajtja, a kezét a miénkbe fűzi. Akinek ez sikerült, a világ legnagyobb kincsét birtokolja: egy társat, és vele együtt az igaz szerelmet.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek