Falun nőttem fel - ahol még egy harisnyának is óriási értéke volt!

Kiskoromban nagyon vártam a csütörtököket. Az volt a kedvenc napom. A falu, ahol laktunk, a világvégén volt. Persze nem, de én akkor úgy éreztem. Pár utcányi ház, gyógyszertár, kocsma, kisbolt, azzal szemben az iskola.

A mi házunk az erdő mellett állt. Évekig még kerítésünk sem volt hátrafelé, a kertünk egy erdőben végződött. Olyan volt, mintha az is a miénk lett volna. Jobban jártam, mint a barátnőm, Klári, aki csak kicsit lakott messzebb az erdőtől, de az ő házuk mögött a málnások húzódtak.

Mondta is, hogy amikor kinéz az ablakon, nem őzikéket lát, hanem a munkát. Lehet menni málnát szedni. Mindenki ezt csinálta: jó nagy háztájit tartott, és elképesztő mennyiségű málnát termesztett. El lehet ám jutni arra a szintre, hogy ha még egy falat málnát kell enned, akkor inkább kifutsz a világból.

Ám én nem akartam elfutni. Én voltam az, aki tudta, hogy itt, ebben a faluban akar élni örökre. Jó, volt egy kis elvágyódás középiskolás koromban. Mert hiába voltam jó tanuló: amikor felvettek a közeli kisváros közgazdaságijába, beszóltak, hogy vidéken - tőlük tizenöt kilométerre - disznótorosért adják a jó bizonyítványt.

Ettől persze rosszul éreztem magam. Meg amikor megkérdezték, hogy mivel foglalkoznak a szüleim, nem hangzott túl jól, hogy "málnáznak", állatokat tartanak, gazdálkodnak. Haragudtam rájuk, hogy miért nem tudnak legalább egy íróasztalos munkát találni a téeszben, mert az olyan tisztább.

Szóval, ebben az időszakban inkább laktam volna emeletes házban, lifttel, és jártam volna számos busszal, mert az volt a menő - nekem legalábbis. A város annyira pici volt, hogy csak egyes és kettes járat volt, de akkor is. Reggel, amikor a falu iskolásai és dolgozói elindultak, alig fértünk fel a buszra. Se fűtés, se klíma, ezzel szemben túl közel kerültünk egymáshoz. Aztán a buszpályaudvaron átszálltunk a városi csuklósra. Mi, sihederek, mindig a csuklós részben utaztunk, jó nagy hanggal, mert versenyeztünk, ki bírja tovább kapaszkodás nélkül.

Forrás: Shutterstock

A szüleim minden csütörtökön beültek a kocsiba és vásárolni mentek. Volt Centrum meg Skála, és hatig voltak nyitva. A bátyámmal aznap mindig jól viselkedtünk. Szó nélkül ébredtünk, öltöztünk - ha esetleg az iskolában valami véletlen folytán rossz jegyet kaptunk, akkor azt nem mondtuk meg, csak másnap. Vagy akkor, amikor kijavítottuk. Vagy szülői előtt.

Nagyon elkanászodni nem lehetett: három házzal odébb lakott az osztályfőnök, aki képes volt hazafelé menet beszólni anyukáméknak, ha rossz jegyet kaptunk. Ám a csütörtök szent volt. Ezen a napon fizettek mindig a tejért vagy a málnáért, szóval, pénz is állt a házhoz, és anyáék mindig hoztak valamit a városból. Annyira vártuk! Banánt, narancsot, habos islert, egy szép harisnyát, könyvet, színes ceruzákat - mindennek örültünk.

Amikor az anyáék melletti parasztházat árulni kezdték, tudtam, hogy én akarom megvenni. Nem volt rá sok vevő, mert az örökösök a városi árakból indultak ki, majdnem egy évtizedig üresen állt. Mintha így tervezték volna: pont lett annyi pénzünk a férjemmel, hogy meg tudtuk venni. Nekünk csak szemből van kerítésünk. Egyik oldalról a szüleim, a másik oldalról és hátulról pedig az erdő a szomszédunk. Körülölel a biztonság. Jó így, hogy ilyen közel vannak.

A városban dolgozom - már nem busszal járok, hanem kocsival, és minden nap vásárolok, nem csak csütörtökön: friss kenyeret, péksüteményt, gyümölcsöt. Minden nap eszembe jut, hogy vártam régen a szüleimet csütörtökönként, ezért én is mindig viszek valamit a gyerekeimnek. Ma hazafelé láttam az út mellett, hogy magyar epret árulnak. Veszek is nekik - amíg még lehet.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?