Elvárások hálójában vergődve...

Gyerekként szívesen megtettem, amit a szüleim kértek, mert egy pillanatra sem éreztem, hogy ez a terhemre volna. Örömet okoztam nekik, büszkék voltak rám, és imádtak azért, amilyen vagyok.

Aztán az iskolában a kitűnő bizonyítvány mellé a tanárok sorra fogalmazták meg az elvárásaikat - hiszen, aki ötös irodalomból, az biztosan szavalni is szeret. Nem így volt - ettől függetlenül verset kellett mondanom, matematika- és énekversenyen vettem részt, és színjátszó körbe is jártam. Ez utóbbit kifejezetten utáltam, de hiába szóltam - nem is egyszer -, hogy nem szeretném csinálni, süket fülekre leltem.

Mivel nem választási lehetőség volt, hanem elvárás, még azoktól a tevékenységektől is elment a kedvem, melyeket előtte szívesen csináltam. A gimnáziumban tehát azzal kezdtem a bemutatkozásomat, hogy minden korábbi versenyt és szavalást letagadtam, hogy nyugodt éveim következzenek.

Ahol elvárás van, ott megjelenik a megfelelés vágya is, amely akarássá, később pedig kényszerré alakul át. Eleinte még kihívásként fogjuk fel, hiszen a célt elérhetőnek véljük, akkor miért is ne próbálnánk meg teljesíteni? Ám valahogyan sosem elég, amit nyújtunk, a környezetünk egyre többet vár el tőlünk, mintha nem ismernének határt.

Egy idő után már nem azért akarunk jól teljesíteni, mert valaki egy fontos feladatot bízott ránk, hanem mert ezt akarják tőlünk. Ha pedig nem sikerül a magasra tett lécet átugrani, még mi érezzük magunkat rosszul - nem azok, akik túl sokat próbáltak kicsikarni belőlünk. Lassan rádöbbenünk, hogy párhuzamos életeket élünk, mindegyiket valaki(k) kedvéért: egyet a munkahelyen a felettesünknek és a kollégáinknak, egyet a rokonság és a barátaink miatt, egy következőt pedig a külvilág elvárásainak megfelelve.

Forrás: Shutterstock

Éppen csak magunkat felejtjük ki a sorból - azt a személyt, akit boldoggá kellene tenni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Hogy egy napon azt mondhassuk: nem érdekel senki, vagyok, amilyen vagyok, de legalább kiegyensúlyozott és magabiztos - aki hisz abban az ezer képességben, ami eddig a felszín alatt volt, de itt az idő, hogy ragyogóvá tegyen minket.

Ám közben a - már így is teljesíthetetlennek tűnő - listához jön két újabb: mert nem csak a párunk várja el, hogy mindig szépek, csinosak, boldogok és kipihentek legyünk. Mi is azt akarjuk, hogy gyönyörűnek, csodásnak és szexisnek lásson minket. Ez pedig kemény munka, talán még keményebb, mint az összes többi, és egyszer csak elfáradunk, mert az erőnk fogy, de a boldogságunk nem nő.

Hogy lehet ez? Miért nem kapjuk vissza azt az energiát, amit beleadtunk? Azért, mert nem jó helyre fektettünk be, vagy nem jó személybe. Régen rossz, ha úgy hisszük: jobbnak, szebbnek, érdekesebbnek kell mutatnunk magunkat azért, hogy szeressenek minket.

Kiért is tesszük mindezt? Egy szomszédasszonyért, aki úgy gondolja, eleget élt már ahhoz, hogy az összes embertípust ismerje és megítélje? Egy olyan kolléganőért, aki szerint túl vékony a derekunk, és ezért gyűlölnie kell minket? Vagy egy olyan férfiért, aki bizonytalan magában, és ezt úgy leplezi, hogy tőlünk várja el a százötven százalékot? Ilyenkor a lelkünk kiált egy nagyot, hogy vegyük észre: nem mások fontosak, hanem mi magunk. Mert a vélemények többsége nem alakítható, ahogyan az emberek nagy része sem meggyőzhető - akkor meg minek bajlódni velük?

Tegyünk inkább magunkért, és a tükörképünkön azonnal meglátjuk a változást! Annak a csillogásnak a fényét, amit minden nap tapasztalni szeretnénk, akár későn feküdtünk le, akár korán keltünk. Mert azon a fényen keresztül a boldog lelkünk üzen, hogy jó úton haladunk, csak így tovább!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?