Fogalmam sincs, képes leszek-e újra bízni a szerelemben...

Nem tudom, hogy fogok-e még valaha újra megnyílni, bízni és szeretni... El fogom-e hinni valakinek, hogy a szavai igazak, hogy az ölelése és a tekintete őszinte?

Most még úgy érzem, a képtelenségen fantáziálok - ami mások számára természetes, az számomra lehetetlen. Összetörték a szívemet. Megbántott az a férfi, akivel az életemet terveztem, akiről azt hittem, szépen és finoman fog szeretni az idők végezetéig.

Úgy gondoltam, mellette soha nem kell félnem, csak önmagamat adnom, boldogan, szárnyalón. Ám a szerelem egyszer csak szorító érzéssé alakult, a fesztelen könnyedség pedig nehézzé vált. Már nem a közelségére, sokkal inkább távolságra vágytam, mert napi rutinná vált, hogy megbántott.

Mintha a lelkem semmit sem érne, be lehetne sározni, rátaposni, eldobni. Ezt nem lehet megszokni, elfogadni. Az sem igaz, hogy ha többször történik meg, akkor kevésbé fáj. A kérdés ugyanis örök: miért teszi ezt, amikor én sosem bántottam? Miért vesz el tőlem, amikor én mindig csak adtam? Miért nem érez semmit, miközben én szenvedek?

A csalódást, hogy a szerelem valami kegyetlen, bántó dologgá alakult, nemcsak a szívem sínylette meg: a bizalmam is legalább akkora csorbát szenvedett. Most úgy érzem, sosem kaphat tőlem esélyt senki arra, hogy szeressen, mert az érzéssel együtt gyomorszorító emlékek jönnek elő.

Forrás: Shutterstock

"Az idő begyógyít minden sebet" - mondják. De nem feledteti el őket - és pont ez az, ami meggátolja bennem, hogy csak résnyire is kinyissam a kulcsra zárt ajtót a szívemen. Amikor párokat látok az utcán boldogan összebújva, az első gondolatom: "Ez sem tart örökké. Ugyanúgy nem sikerül majd nekik, ahogyan nekem sem."

Ilyenkor a lelkem sírja ki magából a bánatát - keserű szavakba önti elvesztett hitét, hiszen számos kincsétől megfosztották. A reménytől, a bizalomtól, a lehetőségektől, a komoly és mély érzésektől. Hogyan adhatnék még egy esélyt, ha az eddigi ezret értéktelennek minősítették? Még akkor is, ha a személy más... Hiszen a szívem ugyanaz, az emlékképek pedig túlságosan élesek.

Az ember folyamatosan fejlődik. Én is változtam a tapasztalataimnak köszönhetően, de sajnos nem abba az irányba és nem úgy, ahogyan szerelmünk elején terveztem. A kérdést már megfogalmaztam, csak a választ nem tudom rá. Próbáljam átugrani a szakadékot, amely a világ és köztem húzódik, vagy álljak meg egy pillanatra, és ne tegyek semmit? Még nem tudom, mi lenne jobb. Ahogyan azt sem: eljön-e majd az idő, amikor el tudom engedni a múltat, és esélyt adok magamnak a boldogságra.

Várom a percet, amikor végre készen állok az új szerelemre és arra a férfira, aki bebizonyítja: igenis létezik ilyen. Ám most még csak reménykedem, hogy egyre távolabb kerülök a múlttól, és az idő lassan valóban begyógyítja a sebeket.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?