Udvarlásból jeles, együtt élni vele bukta
Ismered a 21. század lovagját? Ő az, aki udvarlónak tökéletes, férjnek közepes, apának harmatgyenge.
Nem pusztán azért, mert a két utóbbi szerep több odafigyelést, kompromisszumot és áldozatot igényel, mint az előbbi, hanem mert egyszerűen lánglelkű, lobogó lovag alkat, aki ideáknak él, álmokban hisz. Képzeletbeli hősökért rajong, a hétköznapok azonban többnyire a földre kényszerítik.
Udvarlónak lenni nem egyszerű dolog. A lovagkor hősei hosszan mesélhetnének arról, milyen az, amikor hónapokon, esetleg éveken át küzdenek azért, hogy szívük hölgye egyetlen pillantásra - esetleg egy félénk félmosolyra - méltassa őket. Hálátlan szerep ez, hiszen a lángoló érzések sokáig, akár egy életen át viszonzásra sem találnak. A lovag - ehhez kétség sem fér - bármikor életét adná álmai asszonyáért, aki olyannyira az álmai nője, hogy a valóságban talán nem is létezik.
Ezzel később aztán férjként maga is szembesül. Övé a megtiszteltetés, hogy a magasba emelhette az úrhölgy keszkenőjét, és az Igazából szerelem valamennyi romantikus jelenetét megszégyenítő könnyfakasztó gesztus keretében adta át a gyűrűt.
Egy ideig minden tökéletes... Aztán rájön, hogy a valóságban nem pont olyan, mint ahogy azt ő elképzelte. Ez ekkor azonban még nem zavarja. Igyekszik meggyőzni magát, hogy a múzsája esendőségében is imádatos, ami pedig a gyengesége, az előbb-utóbb úgyis megváltozik. Őszintén hisz a szerelem mindenható, átformáló erejében: most, hogy ennyire - szinte már bántóan - közelről látja álmai asszonyát, azzal vigasztalódik, hogy előbb-utóbb úgyis azzá faragja a kedvest, akinek látni szeretné.
Keményen dolgozik ezen, mindent megtesz, hogy a nő tökéletesedjen: szexi fehérneműket vásárol, főzőkurzus fizet. Ebben a fázisban a hős lovag még a hűtőt is kitakarítja, hogy kedvese addig is szépítkezhessen, alkothasson. Továbbra is ontja magából a szép szavakat és szerelmes vallomásokat, de igen gyakran már csak üzenetek formájában a messzi távolból. Mert muszáj néha messzire szaladni mindattól, ami a hétköznapok terheként nehezedik a vállára.
Ilyen például a szerelmük gyümölcse is. A lovag a rajongásig imádja utódját, de nem tud mit kezdeni a ténnyel, hogy az első két évében óránként felkel éjjel élete, és még a szerelmes együttlétekre sincs tekintettel. A lovag e ponton sem sárkányokat kaszabolni, sem pénzt keresni, sem pedig az utódhoz kelni nem tud: hiányzik belőle az állhatatosság és a kitartás. Helyette inkább verseket ír, a csillagokat számlálva meditál, a mesés jövőről álmodozik, és várja, hogy a valóság sötét masszája álmaivá formálódjon.
Ahogy egyre több rajta a nyomás - hogy enni, inni, fűteni, aludni kell -, lassanként kilép régi önmagából. Fizikai fájdalom számára, hogy nem élhet csupán költeményeinek, nem poharazgathat már reggelig a cimborákkal, és hiába minden, a szerelme mégsem lett olyan, mint a színes ábrándjaiban.
A lovag persze nem bírja a valóság bűzét. Ha sok a gond - anyagi, pszichés, párkapcsolati, családi, egészségügyi -, főállásban menekül. Mindegy, csak távol legyen. Az új idea, amiért küzd: a szabadság. Messzire költözik mindentől és mindenkitől, aki a kiteljedését gátolja, új életet kezd, ahol hitének és eszméinek élhet. Szabadon.
És láss csodát, újra boldog: ismét lángoló lélekkel udvarol, alkot, meditál, álmodozik, és távolról még apaként is új esélyt kap a sorstól, hogy brillírozzon. Így azért jóval könnyebb, hiszen a távolság megszépíti azt, ami a romantikus költeményekbe és hősi eposzokba nem illik...
Nyitókép: Shutterstock