Egyszerre voltam lelki társ, szerető és házicseléd...

Néhány hónapja kitörtem a szingliség börtönéből. Úgy éreztem, a reménytelennek tűnő keresgélés után végre egy csodálatos időszak következik az életemben. A pasi egyszerűen imádnivaló volt...

Magas, szeplős, napbarnított bőrű, és intellektuálisan is szárnyalt - egyszóval az esetem. A vele való együttlét annyira lekötötte a figyelmemet, hogy jóformán semmi másra nem tudtam koncentrálni. Iszonyúan kívántam minden porcikáját, és olyan módosult tudatállapotba kerültem, mintha be lettem volna drogozva. Korábban azt hittem, csak a romantikus filmekben van ilyen.

Talán még senkit sem szerettem ennyire, és még senkivel sem volt ennyire jó a szex. Mindent megadtam neki, amit csak adhattam, még többet is. Elköltöztem hozzá az imádott kerületemből, munkahelyet váltottam, és ledobtam tizenöt kilót, hogy vonzóbbnak találjon. Még főzni is megtanultam miatta, pedig régebben utáltam a konyhában pepecselni. Nagyon komolyan vettem az új szerepemet - pontosabban szólva: szerepeimet.

Egyszerre voltam lelki társ, szerető, pótanya és házicseléd. Keményen harcoltam ezért a szerelemért. Talán az volt a baj, hogy túl keményen... A látványos átalakulásom ugyanis nem volt elég.

Esténként meleg vacsorával vártam haza, reggel mindig becsomagoltam az ebédjét, de nem volt elégedett. Kaptam egy szuper állásajánlatot, ám rövid töprengés után arra jutottam, nem lennék képes itt hagyni őt egyedül. Ezt sem értékelte igazán.

Forrás: Shutterstock

Egy veszekedés után rám tört a felismerés: véget kell vetnem ennek az egészségtelen románcnak. Bevallom, eleinte nehéz volt túllépni azon, hogy hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, semmit sem ért. Utólag viszont már értem, mi volt a baj: túlságosan beleéltem magam a képzeletem szülte ábrándokba.

Nagy ostobaság volt a részemről, hiszen valójában ő sosem lett volna jó társam. A boldogságot nem lehet kikényszeríteni, és nem lehet elvárni. Nem parancsolhatom meg a másiknak, hogy hozza le nekem a csillagokat az égről, vagy azt, hogy bennem lássa a leendő feleségét.

Szép csendben szakítottunk, ajtócsapkodás, zokogás, idegösszeomlás nélkül. Pontosan tudta, miért akarok elmenni, ezért nem kérdezősködött, nem faggatott a részletek felől. Én is tudtam, hol követtem el a legnagyobb hibát. Addig és annyit adtam magamból, míg totálisan lenullázódtam - anyagilag, érzelmileg és szellemileg egyaránt.

Az én hibám, hogy így alakult a kapcsolatunk. Viszont megtanultam egy fontos leckét: ha a szerelem nem kölcsönös, akkor az nem is szerelem...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?