Rossz helyen kerestem a szerelmet!

Jóleső fáradtságot éreztem, mikor a lift előtt álltam, várva, hogy kitáruljon az ajtaja, beléphessek, és a páromhoz siethessek.

Kevés időt töltöttünk még együtt, az érzések mégis hirtelen erőteljessé, az ölelések szorossá, a kézfogások állandóvá váltak. Nem bántam - vagy nem gondolkodtam rajta. Úgy éreztem, itt az ideje: épp eleget vártam, hogy a magányomat kapcsolatra váltsam. Hirtelen jött minden.

Nem mondom, hogy néha nem akartam picit lassítani, de jó volt száguldani az érzésekkel. Jó volt hinni, remélni, hogy innentől csak boldogság tölti be a mindennapjaimat, hogy megtaláltam a társamat - vagy inkább ő talált meg engem. A lift hosszasan váratott magára, elég ideig ahhoz, hogy a lépcsőn megérkezhess hozzám.

"Szia!" - köszöntél halkan, de olyan kedvesen, örömtelin, hogy szívem szerint köszönés helyett egy öleléssel üdvözöltelek volna.

Egy munkahelyen dolgoztunk, és a véletlen mindig egymás mellé sodort minket a büfében, az étteremben vagy a megbeszélésen. Szerettünk beszélgetni. Tudtam, hogy te az elejétől fogva többet éreztél egy picit, mint amennyit szerintem kellett volna. Akárcsak a kapcsolatomban a másik fél - ő is gyorsabb tempót diktált, mint amit a szívem mélyén helyesnek vagy követhetőnek tartottam.

"Szia!" - válaszoltam. Nem a szavak számítottak, sokkal inkább a tekintetek, a mosolyok. Mindketten örültünk, hogy a véletlen így alakította a pillanatot - én is. Annak ellenére, hogy éppen a liftre vártam, amelyik közelebb visz a páromhoz.

Sokszor elgondolkodtam rajta: vajon tényleg akarom az egészet, vagy csak az elvárásának próbálok megfelelni? Annak, hogy ugyanakkora szerelem lángoljon mindkettőnk részéről... Egyáltalán, szerelmes vagyok belé, vagy csak menekülök egy kapcsolatba?

Forrás: Shutterstock

Álltunk, vártunk, mosolyogtunk, nem akartuk megzavarni a pillanatot szavakkal, de éreztük, hogy beszélnünk kellene. Éppen összeszedted a bátorságodat, rám néztél, és elkezdted volna, mikor megszólalt a mobilom. "Szia!" - mondtam, de egészen más hangsúllyal és érzéssel, mint pár perccel korábban.

A barátom volt, érdeklődött, hogy elindultam-e már. Vegyes érzések kavarogtak bennem: a megfelelési kényszer azt sürgette, induljak, a szívem heves dobbanása, hogy maradjak. A kérdés elhangzott, már csak a válaszommal voltam adós. Fél perc gondolkodás után azt mondtam, még nem mehetek. Nem indokoltam, egyszerűen így éreztem, mert biztos voltam abban, hogy aki velem szemben áll, az valami nagyon fontosat és értékeset szeretne mondani. Olyasmit, amiért érdemes várni...

"Szerelmes vagyok beléd" - mondtad ekkor, aztán csend lett. Csak a tekinteted folytatta. Valami olyasmiről mesélt: "Lehet, hogy nem kellene ezt éreznem, és elmondanom sem, de úgy gondoltam, erről mindenképpen beszélnünk kell."

Igen, egy ideje már én sem a beszélgetések miatt örültem a közelségednek, hanem azért, mert a társaságodban könnyed és felhőtlen lehetek. Boldog, mosolygós, egyszerűen, elvárások nélkül. Úgy, hogy közben nem azt érzem, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban kell haladnom, pedig már az elején is eltúlzott volt a tempó.

Aznap két beszélgetésem volt: mindkettő hangsúlyos mondanivalóval, érzésekkel. A távolság az egyik oldalon nőtt, míg a másikon csökkent. Mert az ölelésed felé indultam, tiszta lappal, nyílt szívvel, boldog várakozással, és tudtam, hogy te is pontosan így érzel. Biztosan tudtam, hogy ezúttal jól döntöttem.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?