Egy hátborzongató éjszaka, amit sosem felejtek el

Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a ház jól megközelíthető és a szobák tiszták. Csak egyetlen éjszakát szándékoztam itt eltölteni, így a praktikus szempontok vezérelték döntésemet.

Mikor a ház úrnője ajtót nyitott, a látvány arra sarkallt, hogy hátraugorjak. Majd mentegetőzve és ügyetlenségemen heherészve bemutatkoztam. Mary második ránézésre - azon kívül, hogy nem volt éteri szépségnek nevezhető - nem tűnt különösebben veszélyes teremtménynek, de az első benyomásom az volt: itt egy boszi...

Kedvesnek szánt mosolyával betessékelt, majd hamarosan jött a férje, Bennett úr, egy nyugdíjas rendőr, akinek megjelenése szinte üdítő volt az előzmények tekintetében. Miután megmutatta az amúgy extrém tágas szobát, kezembe nyomott egy albumot a felmenőiről, akik kivétel nélkül mind a rend őrei voltak. Elmondta: nagyon fontos és fő szabály a házban, hogy semmit nem vihetek magammal. Nem mintha szándékomban állt volna bármit is eltulajdonítani, de ezt olyan mértékben nyomatékosította, hogy az a kényszerképzetem támadt, ennek akár valamiféle jelentősége is lehet.

A viktoriánus kori Angliában ugyanis az 1800-as évek közepétől divattá vált az elhunytak fotózása. Ez különösen morbid volt a kisgyermekek esetében. A halottakat ünneplőbe öltöztették, és kedves kis pózokba rendezve bájos képeket készítettek róluk. A korabeli fotográfusok szlogene a szolgáltatáshoz az volt, hogy "Memento mori: Remember, you must die", azaz "Emlékezz, mindenkinek meg kell halni!" Ez a szokás aztán elterjedt az Egyesült Államokban és Kanadában is.

Mivel még nem szállt le az éj, úgy döntöttem, keresek egy kellemes éttermet, megvacsorázom, majd alszom egy jót. Ám a vendéglátós nem igazán nyugtatott meg, mikor hallotta, hol szálltam meg. Csak kedélyesen csóválta a fejét, mintha azt mondaná "Ejj, csodálom, hogy oda még mennek szállóvendégek."

Egy kis borozás után visszamentem a szállásomra, de ennyi erővel akár az autóban is aludhattam volna. A ház éjjel önálló életre kelt, minden nesz sóhajtásnak tűnt. Az ősrégi ágy nyekergett, a polcok recsegtek, az ablakokat mozgatta a hirtelen támadt szél. A szobában volt egy lenyitható asztal, ami az éjszaka közepén úgy döntött, hogy hatalmas koppanással kinyílik. Ekkor nem bírtam tovább, és felsikítottam. Ám senki nem sietett a megmentésemre. Arra kellett következtetnem, hogy vendéglátóim hozzá lehetnek szokva az efféle éjszakai hangokhoz. A továbbiakban egy szemhunyásnyit sem aludtam...

Mikor végre az autóban ültem, bekapcsoltam a kanadai country rádiót, és végre megnyugodtam. Átengedtem magam a vezetés élményének. Körülbelül 6 órával később vettem észre, hogy a szoba kulcsa nálam maradt...

Abonyi Ági novellája

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock