Evelin az arcát sminkelte a tükör előtt. Épp a gyönyörű zöld szemét keretező szempilláit festette, mikor eszébe jutott az a bizonyos szombat, amikor a párja felkapott a padlóról egy játékot, és dühében az arcához vágta.
A nő fel sem fogta, mi történt, csak a ruhájára pillantott, ahova az első vércseppek potyogtak, majd fájdalmat érzett a szeme környékén. Berohant a fürdőszobába, és egy felszakadt sebet látott, amely rögtön bedagadt. Elkezdte lemosni, és csak ekkor vette észre, hogy a sérülés kevesebb, mint fél centire van a bal szemétől. Sírt, a könnyektől elhomályosodott a tekintete. Fájt a sebe, a szíve, a lelke - és az, hogy a férfi mindezt a gyermeke szeme láttára csinálta.
Nem érdemelte meg, amit kapott - egyáltalán, lehet az ilyesmit kiérdemelni? Annyit tett csupán, hogy elmondta a párjának: bántó, ahogyan vele és a családjával viselkedik mostanában. Annyit tett, hogy a hallgatás helyett beszélt, mert a lelke már régóta fájt, és könnyíteni szeretett volna rajta. De ahelyett, hogy ez megtörtént volna, most már a teste is sajgott...
A férfi nem ment utána a fürdőszobába, a kisfia viszont igen, és ez még szomorúbbá tette, hiszen egy gyereknek nem volna szabad azt látni, ahogy az édesanyja a vért mossa le az arcáról.Evelin megpróbált a gyermekére mosolyogni, de az arca bal oldalának minden négyzetcentimétere fájt.
Mikor felidézte mindezt, a fürdőszoba már csendes és nyugodt volt.
A szeme sem volt már bedagadva, felszakadva, az emlékezés mégis ólomsúlyúvá tette a pillanatot. Ezerszer megkérdezte azóta magától: hogyan történhetett ez? Hogy volt képes ezt tenni a férje? Hogy ismerhette ennyire félre? Mikor és hol kellett volna rádöbbennie, hogy amit a párja mutat, az csak egy álarc, nem pedig a valóság? Hogy a kedvesség, a becéző szavak csak rutinból jönnek, és nem a lelke mélyéről?
Ezt az egy alkalmat sem tudta megbocsátani, hát még azt, hogy a férfi másnap dühében a kisfiuknak is adott két pofont. Annak a gyereknek, aki csak játszott, akinek semmi bűne nem volt, és arról sem tehetett, hogy az apja már nem tudja az indulatait kordában tartani. A zokogó gyermeket pedig csak az édesanyja vigasztalta, aki előző nap még a saját vérét törölte le a szemhéjáról. Aki huszonnégy órával ezelőtt bedagadt arccal alig tudott a tükörképére nézni. Aki mindent megtenne a gyermekéért.
Elsőként azt, hogy kilép abból a házasságból, ami már csak elvett, de nem adott semmit. Amelyik egy olyan borzalmas életet vetített előre, amilyentől meg akarta óvni a gyermekét és önmagát. Nem menekülni akart, sokkal inkább erős nőként harcolni a kisfiáért és annak boldogságáért. Még mindig ezt teszi, és bár az út nagyon hosszú, érzi és tudja, hogy a nehezét már maga mögött hagyta. A férje álarca azóta nemcsak előttük, hanem a külvilág előtt is lehullott.
Amikor ismét belenézett a tükörbe, fájó boldogságot érzett. Büszke volt arra, ahová eljutott, az erőre, amit meglelt magában, ugyanakkor kitörölhetetlenül a lelkébe égtek azok a képek, amiket akkor látott. Amikor a kisfia szívszorító zokogását hallotta, amikor a történetet újra és újra el kellett mesélnie, átélnie, és közben nem omolhatott össze.
Sok tudással és tapasztalattal gazdagodott, a világról, az életről, a kapcsolatokról, és a szeretet mindent elsöprő erejéről. Sőt, magáról is: hogy igenis túl lehet élni, sebekkel, hegekkel, mégis a boldog jövőről álmodozva, terveket szövögetve. Mert az önmagába vetett hite most már rendíthetetlen.
Egy bántalmazó kapcsolat margójára...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
