Megfogadtam, hogy sosem leszek gyári munkás!

Mindig is egy álmodozó típus voltam. Imádtam esténként arra gondolni, mi lesz a jövőben. Milyen érzés lesz, ha elérem a kitűzött célt, és vajon milyen lesz a világ legboldogabb nőjének lenni.

Emlékszem, hogy 8-10 évvel ezelőtt a konyhaasztalnál ültünk apuval. Emlékszem, ahogy hatalmas mellénnyel osztottam az észt: márpedig én, ha fene fenét eszik sem fogok gyárban dolgozni. Nem azért mondtam ezt, mert alantasnak éreztem volna, hanem mert féltem. Féltem, hogy beszippant, és nem lesz menekvés belőle. Többre vágytam. Kreatív munkára, ami izgalmas és megmozgatja az agytekervényeket. Ami örömöt okoz és büszkeséggel tölt el. Nyugodtan mosolyogjatok, mert én is azt teszem. Naiv voltam még, mondjuk ki bátran!

A hollandiai csúfos vereség után egy teljes évig ültem otthon. Nagyon kellemetlen volt. Félreértés ne essék, szeretem a szüleimet, de nem akartam a nyakukon élősködni. Saját munkát akartam, saját fizetést, saját életet. Állásinterjúk tömkelegén vettem részt, a munkaügyiben már mosolyogva integettek. De a válaszuk mindig ugyanaz volt: ön túlképzett. Ezzel a kijelentéssel nem tudtam mit kezdeni.

Pályakezdő voltam. Diploma nélkül, nyelvvizsgával. Semmi szakmám nem volt. Hogy lehettem volna túlképzett? Hosszas hónapok gyötrelmei után tudtam, hogy ismét meg kell hoznom egy döntést. El kell költöznöm egy másik helyre. Másnap láttam meg az újságban, hogy az ország másik felén keresnek operátorokat egy gyárba. Nem is vacilláltam. Tettem, amit kellett. Telefonáltam, és egy hét múlva már 440 km-re voltam a családomtól. Az Alföldről a Kisalföldre költöztem, és próbáltam túlélni a három műszakozást, leküzdeni a honvágyat és helytállni, amennyire csak lehet.

Emlékszem, ahogy az éjszakás műszakban, az ötödik tizenkettest tolva, néhány pillanatig felnéztem a magas mennyezetre, ahonnan hatalmas neoncsövek rikító fénye áradt szét a csarnokban. Csak álltam és bámultam, közben arra gondoltam: egy nap sikerül. Egy nap ismét írni fogok. Egy nap majd kiadják a könyveimet, és mérhetetlen büszkeség tölt majd el. Másfél évet húztam le azon a helyen. Egyáltalán nem bántam meg. Megtanultam gyorsan, precízen és normára dolgozni.

Miért meséltem el ezt nektek?

Mert mindannyian ugyanezt éljük át nap mint nap - csak kicsit másképp. Valaki designer akar lenni, más menő ügyvéd vagy orvos, sokan pedig "csak" arra vágynak, hogy kiegyensúlyozott, boldog életet élhessenek.

Elképzelni dolgokat és tenni ezekért a mindennapokban egyáltalán nem szégyellnivaló, és igenis legyél arra büszke, hogy többre vágysz, mint amid éppen van! De közben ne felejts el soha hálásnak lenni az elért eredményekért! És ami a legfontosabb: meg kell tanulnod mindenben meglátni a szépet, hiszen enélkül sosem fogsz tudni felmászni a legmagasabb hegycsúcsra. Alázat, kitartás és az élet szerete - ezek azok, amik mindig legyenek ott a hátizsákodban.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock