A generációs szakadékot mi magunk teremtjük?

Sokszor csak állunk egymással szemben, vagy épp hátat fordítunk, mert úgy érezzük, nem is tudunk egymásnak mit mondani. Mert nem értjük, nem látjuk, nem halljuk egymást. Mi, szülők, nagyszülők, rokonok, akik húsz, harminc, negyven, vagy még több évvel idősebbek vagyunk. Mintha kódolt lenne az elkülönülés. Furcsa ez, nem?

Hiszen gyerekeink, unokáink vannak, természetes törekvésünk a kapcsolódás. Bármilyen is a világ, vágyjuk a családot. Hisszük, hogy az életünk értelmet nyer, ha továbbörökíthetjük, továbbadhatjuk azt, akik vagyunk. És egy adott ponton könnyen jön a fájdalom, amit olyan sokszor hallunk szülőktől, nagyszülőktől: "Nem hallgat rám, hiába óvom, hiába mondom, hiába tudom."

Sokszor mintha bekötött szemmel tapogatóznánk, és könnyen beérjük azzal, hogy nem egy korosztály vagyunk, nem érthetjük egymást. Mintha az, hogy hány évesek vagyunk, végzetes jelentőséggel bírna. Mintha a generációs szakadék, amit oly sokat emlegetünk, valamiféle mágikus erővel rendelkezne. Tényleg így kell, hogy legyen?

Elgondolkodtam: ha most beszélgethetnék a nagymamámmal, aki idén 110 éves lenne, vajon értenénk egymást? Tudom a választ. Egyértelműen igen. Milliónyi eltéphetetlen szállal kapcsolódnánk. Ha sírnék, megvigasztalna, ha elbizonytalanodnék, erőt adna, ha boldog lennék, velem örülne. Ha kétségem lenne valakiben, valamiben, meghallgatna.

Ahogyan ma is minden nap odatalálok az édesanyámhoz. És lám, érti, amit mondok. Nem mondja, ez nekem idegen, másik generáció vagyok, nem értelek. Egyszerűen "csak" szeret. És ez elég. Jelenléte az életemben természetes és erős, ez számomra hatalmas ajándék. Talán, ha természetesnek fogadnánk el, hogy az életnek megvannak az örök, megkerülhetetlen ciklusai, amelyben mindenkinek más és más szerep jut, akkor könnyebben megbirkóznánk ezzel a kreált problémával is.

Betűjelekkel látjuk el a különböző generációkat, és gyártjuk az újabbnál újabb sztereotípiákat, amelyek mind azt erősítik, hogy eltávolodtunk egymástól, és lassan semmi közünk nem lesz egymáshoz. Ha csupa teljes életet élő, boldog embert látnánk magunk körül, akkor mondhatnánk, ez az élet rendje, ennek így kell lennie. De én legalábbis nem ezt látom.

Nem azt érzékelem, hogy ettől boldogabbak lennénk. Inkább azt hiszem, hogy hiányzunk egymásnak. Mi, különböző generációkhoz tartozó emberek. Pedig itt élünk egymás mellett. Vagy épp egymással. Lehet, hogy csak egy karnyújtásnyira.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock