Gyakorlatilag vadidegenként, egy professzionális, higgadt e-mail áradatban. Később a projektvezető alig győzött a nevében elnézést kérni. Felhívott, és hosszan magyarázta, hogy a fickónak pokoli nehéz gyerekkora volt, az apja molesztálta, most is egy elnyomó kapcsolatban él, és egyébként egy zseni. Mindössze 10 percet beszéltünk, de gyakorlatilag az összes kifogás elhangzott, ami a bunkó viselkedés mentegetése kapcsán szinte klisészerűen ismétlődik.
Bár alapvetően toleráns embernek tartom magam, ráadásul nekem is van egy szenvedélyes, mediterrán stílusom, az ilyesfajta lekezelő, alpári modor nálam sem a munkamegbeszélések során, sem a privát szférában nem tartozik az elfogadható kategóriába. Aludtam rá egyet, és még mindig ugyanígy látom: a projektvezető áldott jó lélek, hogy mentegeti a kollégát, de van egy pont, amikor igenis húzni kell egy vonalat, és nemet kell mondani a tahóságra.
Úgy látom, a taplóság felett hajlamosak vagyunk szemet hunyni meglehetősen sok esetben. Például azért, mert az illető(nek)...
Terapeuta ismerősöm mesélte, hogy az egyik leggyakrabban visszatérő trauma a terápiák során még mindig az, hogy "Nem úgy szeretett az anyám/apám, ahogyan én szerettem volna." Igen, méltányolom, hogy a kolléga szörnyű múlttal a háta mögött érte el, amit elért - de a jóisten szerelmére, 30 éves, intelligens, tudatos felnőtt emberként ne legyen már kifogás a nehéz gyerekkor! Vagy ha az, akkor ott a lehetőség egy terápiára: mindenki maga dönt, hogy fel akarja-e dolgozni és el akarja-e engedni a múltat vagy nem.
Régóta észrevettem, hogy a magas intelligenciájú, kivételes művészi tehetségű, sikeres és ügyes embereknek hajlamosak vagyunk elnézni, ha pokrócként bánnak a környezetükkel. Az megvan, amikor a ház felújítását egy embertelenül udvariatlan, nők fenekét brahiból csapkodó, részeges mesterember vezeti, és mindenki - a megrendelőtől a munkatársakig - lábujjhegyen ugrál körülötte, mert ő pótolhatatlan, fontos, zseniális?
Én ezt Picasso-szindrómának hívom - merthogy ő volt az, akinek nárcisztikus, elnyomó karakterét épp művészi lángelméje miatt nézték el. Ő pedig - visszaélve ezzel -, az egész közvetlen környezete életét tönkretette.
A csinos, szép arcú nők, a jó kiállású, izmos férfiak - különösen, ha mellé még elegánsak is -, mintha sokkal kevesebbel megúsznák a bunkó viselkedést, mint az átlagember. Nemcsak az egyértelmű vonzalom faktor miatt, de valahogy azért is, mert az előnyös külső mintha azt sugallná, a másik mindig tudja, mit csinál, tehát feltehetően az adott, vitás kérdésben is igaza van. Sőt, fura módon mintha a megnyerő felszín hirtelenjében a bárdolatlan, pokróc belsőéért is kárpótolná a világot...
No igen, az összes közül talán ez az indok az, amit még készséggel el is tudok fogadni, hiszen magától értetődő, hogy akit épp szorít a cipő, az feszültebb, ingerlékenyebb, türelmetlenebb. Aki épp egy elnyomó kapcsolatból próbál kilábalni, lakás nélkül rokonoknál húzza meg magát vagy súlyos betegséggel küzd, azzal előfordulhat, hogy könnyebben kijön a sodrából. A baj azonban ott kezdődik, hogy sokszor automatikusan ilyesmire hivatkozva kapnak felmentést a tahóságra olyanok is, akiknek hatalmukban állna rendezni végre a helyzetüket ahelyett, hogy másokat terrorizálnának, más lelkeket mérgeznének.
Azt hiszem, van egy pont, amikor félre kell tenni a kifogásokat: felnőtt emberek vagyunk, mindenki vállalja a szavai következményeit és igyekezzen úgy dolgozni, hogy ne taposson el közben senkit sem! Ez egy minimum elvárás, ami a fentiek ellenére is sikerülhet bárkinek, aki hajlandó rá...
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.