Megadom magam, mától a szerelem irányít!

Fáj, de minden nappal könnyebb egy kicsit. Könnyebb annyival, hogy nem sírom el magam annyiszor, mint az elején. Ha eszembe jut, nem magamat sajnálom, mert már nem része az életemnek, hanem szeretettel gondolok rá, és remélem, tényleg jobb neki valahol a "nagy kapun" túl.

Persze, vannak olyan emberek, akik imádnak a szerelem miatt tipródni - én megoldásközpontúvá váltam, így nálam ez kizárva. Viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy miért ugyanaz az ember iránt kell még mindig így éreznem. Hiszen sokszor borultam térdre, és kértem, hogy ne így legyen - nekem már nincs erre szükségem....

Ezerszer engedtem el az érzést, és döntöttem úgy, hogy már nincs értelme. Mégis újra felszakadt a seb, és vérzett a lelkem. Ezerszer zártam be a szívem, és hittem abban: lassan elmúlik ez a szerelem és már nem lesz vele dolgom. Helyette átalakult egy mélyebb kötelékké és lassan belém ivódott, egészen a sejtjeimbe.

Reggel van, és nincs más gondolatom, csak a lágy beismerés: még mindig szeretlek. Talán ha most nem kényszerítem magam arra, hogy elutasítsam, amit érzek, akkor hamarabb elmúlik. Ha most nem kapkodok, és megrágom rendesen ezt a falatot, lehet, hogy megjön a válasz a kérdéseimre.

Ha végre végleg eltűnik ez a szerelem, ugye, jó lesz az életem? Ugye, akkor már nem fogok sírni azért, mert nem gondolsz rám? Remélem. Ha pedig sosem szabadulok az érzéstől, akkor elfogadom, és ezzel élek tovább. Fejet hajtok a tehetetlenségem előtt, és átadom az irányítást a szerelemnek...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock