Anyám tragikus sorsa riaszt el a gyerekszüléstől!

Már öt évesen én vigyáztam a testvéreimre, mert segítettem anyámnak. Apánk az ötödik gyerek után úgy gondolta, neki ez túl sok, és kiszállt. Persze, jött látogatóba a kicsikhez nagy ünnepekkor, de én nem vettem róla tudomást, rá se néztem, meg se láttam. Onnantól mindent nekem kellett csinálni: segítettem anyának főzni, mosni, pelenkázni, leckét kikérdezni.

Hát, innen ered, hogy nem is akartam gyereket. Úgy jártam főiskolára, hogy dolgoztam mellette. Szerencsére mindenki jól tanult, ezen nem volt sok vitánk, meg a kicsik is dolgoztak, amit csak tudtak. Minden fillér jól jött. Az egyik húgom a szomszéd gyerekekre vigyázott, a másik vasalt, a fiúk eljártak füvet nyírni, kertészkedni. Nagyon jól megvoltunk mi öten, nem is akart volna senki nevelőszülőkhöz kerülni. Apámnak meg amúgy sem fértünk bele az idejébe, szóval, csak magunkra számíthattunk. Nagyszüleink nem voltak, de anyám testvére és apám húgai foglalkoztak velünk. Vidéken éltek, így nyáron nyaralhattunk a Tisza partján.

Mindannyian korán a saját lábunkra álltunk, így nem értünk rá gondtalannak lenni. A gyerek meg gond. Nekem legalábbis így rögzült. Szeretem a testvéreimet, nagyon, de én már kipelenkáztam magam gyerekkoromban. Alig vártam, hogy megnőjenek, aztán meg nem akartam gyereket. Most, hogy már elmúltam negyven, most kezd el hiányozni...

Persze, mert látom a kis unokahúgaim, unokaöcséim, és nem bírok leállni. Annyira cukik, még akkor is, ha csak a gond van velük: vigyázni kell rájuk, gondoskodni róluk. Mondjuk, ez nem az én dolgom, hanem a testvéreimé, akik a nehézkes indulás ellenére mind jó szülők lettek - én csak szeretgetem őket.

Mivel jóval idősebb vagyok, mint a testvéreim, majdnem mindegyiknek egy időben született gyereke. Én meg tudtam, hogy nem, én ezt nem akarnám ismét. A túl sok felelősség jutott eszembe: a rettegés, hogy nehogy rossz jegyet kapjon valamelyikük, és akkor kijöjjön a gyámügyes. Vagy nehogy piszkos, szakadt ruhában menjen valaki iskolába, mert még baj lesz belőle...

Néha valamelyik kicsibe belekötött az osztálytársa, hogy nincsen se apja, se anyja, milyen gyerek már ez?! De meg voltak tanítva, hogy erre magabiztosan azt mondják: "Van egy nővérünk, aki tékvandó bajnok, ha gondolod, neki mondd ezt!" Akkoriban volt menő a Linda sorozat, én meg tényleg tékvandóztam évekig, mert jó volt valahol kiadni magamból amit legszívesebben a világnak adtam volna. Szóval, tartottak tőlem.

Annyira félek, hogy velem is ez történik: hogy elrontom. Mi lesz, ha anyuka leszek, de az apa lelép, én pedig meghalok? Persze, miért történne velem is pont ez? Talán most rontom el azzal, hogy félek? Pedig sokkal nehezebb helyzeteket is megoldottam már. Milyen jó lenne, ha az életet is meg tudnám ijeszteni azzal, hogy még mindig menő tékvandós vagyok!

Az összes problémám és az összes félelmem elmenekülne előlem. Bárcsak ilyen egyszerű lenne minden! De nem az, nekem pedig hamarosan döntenem kell: meghajlok a félelmeim előtt, vagy legyőzöm őket...?

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock