Már régóta vártam erre a pillanatra - a saját lakásra -, de nem így. Átvettem a kulcsokat. Helyette is. A lakásba lépve kettősség fogad: tátongó üresség a szobákban, a folyosón felhalmozott bútorok és dobozok rendszertelen, zsúfolt halmaza.
Megérint az ironikus párhuzam. Az óra még csak este nyolcat mutat, felgyűröm hát az ingujjamat, belekapaszkodok egy vaskos dobozba, teljes testemmel megfeszülve tartom, miközben a földre húzom. Az alóla felszabadult kis négyszögletű konyhaasztalt két kezemmel átfogom, és elindulok a konyhába. "A hűtő mellett praktikus lesz" - gondolom, így oda vonom. Furcsának érzem, tovább gondolkodom: "A kilátás a reggeli kávéhoz mégiscsak fontos." Így áthúzom az ablakhoz. Behozom a székeket.
Megtorpanok. "Így csak egy szék fér oda. Beszorul az asztal a fal és a konyhaszekrény közé. Kettőnek kéne mégiscsak helyet hagyni. Ki tudja...? Hátha egyszer újra... vagy épp másnak..." Kintebb húzom az asztalt, csak úgy hányaveti módon, a konyha közepén hagyom, de a két hozzátartozó széket gondosan betolom. "Igen, így határozottan jobb" - lépek vissza a folyosóra.
A kanapénak helyet találnom talán egyszerűbb feladat. Egy-két dobozt átcsoportosítok előle, így szabad az út a szobáig. Szerencsére kétszemélyes IKEA darab, megemelni ugyan nem, de eltolni el tudom. El én. A küszöbön kicsit fennakadok ugyan egy darabig, de a heverőt csak bejuttatom a szobába. Nélküle. "De hol legyen a helye?" - vívódom.
Az ablak és a tévé viszonya mérvadó lenne. Ahhoz tudnom kéne a kábel hosszát, a nap besütési szögét és idejét, vagy legalább a többi bútor helyét. "Zsombor biztos tudná mindezt" - nagyot sóhajtva a kanapéra rogyok. A nézőpontváltás, azt olvastam egy női magazinban, hasznos dolog. Egye fene! Élek vele.
Mondanám, hogy jár a szemem körbe-körbe, hogy már másképp látok, de valójában az egész kép helyett még mindig csak egy részt látok: csak egy pontot nézek kitartóan a falon. "Oda egy kép pont jó lenne" - felállok, és az egyik doboz mélyéről szöget és kalapácsot túrok elő. A kezemben lévő szöggel karcolok egy ikszet a megfelelő helyre, de a kalapács lendítéskor megáll a kezemben. "Mi van, ha a kép ott mégsem lesz jó helyen? Ha meggondolom magam?
A képet levehetem ugyan, de egész hátralévő életemben nézzem a rossz helyre ütött lyukat?" - kérdezem magamtól, mintha párbeszéd lenne. Igaz, ahhoz pár is kéne. Hogy legalább magam ne hagyjam páratlanul, válaszolok. "Ha mégsem tetszene, a lyuk befoltozható, glettelhető, vagy valami olyasmi." Megvonom a vállam, és lesújtok a szögre a kalapáccsal. Jó érzés a szöget ütni. Meglepően jó. A dobozokban tovább matatok, melyik képet is válasszam. Ha választok valamit, az azt jelenti, hogy a többit nem méltatom, ha úgy tetszik, hátra- vagy épp magára hagyom.
Úgy döntök, kiállok amellett a kép mellett, amelyiket elsőnek senki sem választaná. Megragadom és felakasztom a szögre. "Legalább mi, hátrahagyottak tartsunk össze!" - mondom a "diszkriminált" képnek. Enyhén ferde. Sebaj. Legalább fenn maradt.
Járok-kelek a lakásban föl-le, ahogy a bútoroknak nem találom a helyét, úgy a magamét sem lelem. Kettőnkkel terveztem, és most egymagamra kell berendezkednem. Ahogy a lakásban, úgy az életben is. Nem tudom, egyáltalán megtalálom-e a bútorok megfelelő és rendeltetésszerű helyét - és ha igen, mikor? Otthonom lesz-e ez a hely?
Miközben gondolkodom, megbotlok egy dobozban, lámpák csörrenek benne - szegény Tiffany! - óvatosan a kezembe veszem, közelről megnézem. Nem törött el ugyan, néhol azonban megpattant. "Szerencsétlen áldozat. Biztos helyre kell, rakjalak!" A szobába lépve rögtön tudom, hová teszem. Bedugom a vezetéket a konnektorba, felkapcsolom. Nézem a Tiffany lámpát. Bár megsérült, de alig látszik. Szép, és világít. Legalább a lámpa megtalálta a helyét. Lesz, ami világít a sötétben.
Bacsinszki Petra novellája
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
