Kettőnk otthonát egyedül, egymagamnak rendezem be...

Megérint az ironikus párhuzam. Az óra még csak este nyolcat mutat, felgyűröm hát az ingujjamat, belekapaszkodok egy vaskos dobozba, teljes testemmel megfeszülve tartom, miközben a földre húzom. Az alóla felszabadult kis négyszögletű konyhaasztalt két kezemmel átfogom, és elindulok a konyhába. "A hűtő mellett praktikus lesz" - gondolom, így oda vonom. Furcsának érzem, tovább gondolkodom: "A kilátás a reggeli kávéhoz mégiscsak fontos." Így áthúzom az ablakhoz. Behozom a székeket.

Megtorpanok. "Így csak egy szék fér oda. Beszorul az asztal a fal és a konyhaszekrény közé. Kettőnek kéne mégiscsak helyet hagyni. Ki tudja...? Hátha egyszer újra... vagy épp másnak..." Kintebb húzom az asztalt, csak úgy hányaveti módon, a konyha közepén hagyom, de a két hozzátartozó széket gondosan betolom. "Igen, így határozottan jobb" - lépek vissza a folyosóra.

Az ablak és a tévé viszonya mérvadó lenne. Ahhoz tudnom kéne a kábel hosszát, a nap besütési szögét és idejét, vagy legalább a többi bútor helyét. "Zsombor biztos tudná mindezt" - nagyot sóhajtva a kanapéra rogyok. A nézőpontváltás, azt olvastam egy női magazinban, hasznos dolog. Egye fene! Élek vele.

Mondanám, hogy jár a szemem körbe-körbe, hogy már másképp látok, de valójában az egész kép helyett még mindig csak egy részt látok: csak egy pontot nézek kitartóan a falon. "Oda egy kép pont jó lenne" - felállok, és az egyik doboz mélyéről szöget és kalapácsot túrok elő. A kezemben lévő szöggel karcolok egy ikszet a megfelelő helyre, de a kalapács lendítéskor megáll a kezemben. "Mi van, ha a kép ott mégsem lesz jó helyen? Ha meggondolom magam?

A képet levehetem ugyan, de egész hátralévő életemben nézzem a rossz helyre ütött lyukat?" - kérdezem magamtól, mintha párbeszéd lenne. Igaz, ahhoz pár is kéne. Hogy legalább magam ne hagyjam páratlanul, válaszolok. "Ha mégsem tetszene, a lyuk befoltozható, glettelhető, vagy valami olyasmi." Megvonom a vállam, és lesújtok a szögre a kalapáccsal. Jó érzés a szöget ütni. Meglepően jó. A dobozokban tovább matatok, melyik képet is válasszam. Ha választok valamit, az azt jelenti, hogy a többit nem méltatom, ha úgy tetszik, hátra- vagy épp magára hagyom.

Járok-kelek a lakásban föl-le, ahogy a bútoroknak nem találom a helyét, úgy a magamét sem lelem. Kettőnkkel terveztem, és most egymagamra kell berendezkednem. Ahogy a lakásban, úgy az életben is. Nem tudom, egyáltalán megtalálom-e a bútorok megfelelő és rendeltetésszerű helyét - és ha igen, mikor? Otthonom lesz-e ez a hely?

Miközben gondolkodom, megbotlok egy dobozban, lámpák csörrenek benne - szegény Tiffany! - óvatosan a kezembe veszem, közelről megnézem. Nem törött el ugyan, néhol azonban megpattant. "Szerencsétlen áldozat. Biztos helyre kell, rakjalak!" A szobába lépve rögtön tudom, hová teszem. Bedugom a vezetéket a konnektorba, felkapcsolom. Nézem a Tiffany lámpát. Bár megsérült, de alig látszik. Szép, és világít. Legalább a lámpa megtalálta a helyét. Lesz, ami világít a sötétben.

Bacsinszki Petra novellája

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock