Nincs szükségem férjre - számomra a fiam az igazi férfi!

Hihetetlen, hogy az elmúlt hét évben mennyi minden történt velünk, kettőnkkel. Tudom, nem szabadna örülni neki, hogy nem nagyon akar találkozni az apjával, de valahogy mégis szeretem az érzést, ahogy szinte felnőtt ésszel döntött ebben a kérdésben.

Az elmúlt hét év alatt egyetlenegyszer fordult elő, hogy találkozott egy férfival, aki majdnem fontos volt nekem. Leültettem őket egy asztalhoz, és láttam, ahogyan igyekszik ő lenni a férfi. Az én kicsi fiam. Láttam, hogy nem akar átengedni senkinek. Nem akartam megbántani. Ő az egyetlen kincsem. Tudom, hogy sokan azt mondanák: nem helyes, hogy mindent úgy intézek az életemben, hogy neki jó legyen. Illetve persze, hogy így teszek, hiszen az anyja vagyok - de az, hogy rajta kívül nincs életem, talán nem tesz jót neki sem.

Nem tudom, én valahogy elképzelhetetlennek tartom másképpen az életünket. Valahogy úgy alakult, hogy engem csak az érdekel, ami neki fontos. Azt a filmet nézzük meg, amire ő kíváncsi. Oda megyünk ebédelni, ahová ő szeretne. Ez nekem így tökéletesen megfelel. Sőt, azt a ruhát veszem meg magamnak, ami neki tetszik.

A múltkor, amikor igyekeztem kicsit viccesre venni egy ilyen helyzetet, és azt mondtam a barátnőmnek, hogy legalább hall egy férfiszempontot is, felcsattant: "Nem vagy normális, ez egy gyerek, ne képzeld már azt, hogy felnőtt! Nem a férjed!" Halálosan megbántott. Úgy beszélt velem, mint valami elmebeteggel, aki nem tudja, mi van: hogy a férje lelépett, és ez a fiú a gyereke. Mondjuk, honnan is tudná, hogy ez mit jelent...

Azon nyavalyog, hogy a férje nem veszi észre az új frizuráját. Nárcisztikus liba, akinek folyton valami idegen vigyáz a gyerekére. Fogalma sincs arról, hogy mi mit élünk meg - hogy a fiam és én csak egymásra számíthatunk.

Ma viszont megrettentem, amikor a kolléganőm mesélte, hogy a tizenkilenc éves fia beleszeretett egy lányba, és össze is fognak költözni. Majd rám nézett: "Hamarosan a tiéd is kirepül, nem is gondolnád, milyen gyorsan eljön az az idő." Ez kattogott a fejemben egész nap. Tizenkilenc éves? Még gyerek! Hogy lehet elengedni? Megrémültem: lehet, hogy nekünk is már csak 7 évünk van együtt? A kolleganőmnek könnyű, neki ott a férje, ő nem marad egyedül, de én? Hét év múlva már majdnem 45 éves leszek, és akkor egy tinilány miatt kezdjek újra elölről mindent? Csak én?

Persze lehet, hogy a fiam annyira jól érzi magát velem, hogy nem rohan el mindjárt egy másik nőhöz. Hiszen a mi közös életünkben van a legbiztonságosabb helyen. Én tudom, hogy mit szeret, mire van szüksége. Én vagyok az egyetlen ember, aki bármit megtenne érte. Hét év még? Pont ennyi ideje vagyunk ketten, csak ketten. Mire lesz az elég?

Kriszti történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock