Nem vagyok az a nő, aki csak a családjáért akar élni!

Harmincöt vagyok, és ez a harmadik férjem. Mondjuk, már az elsőnél is azt gondoltam, hogy örökké tart. Utólag pedig nem értem az egészet: hiszen már egy év múlva tudtam, hogy kár volt hozzámenni. Egyáltalán nem passzoltunk egymáshoz. Sehogyan. Beláttam, hogy a dac nem tartós alap egy házassághoz - hiszen én csak azt akartam, hogy vegyenek már végre komolyan. Azt hittem, az már egy fejlettségi állomás, hogy Kiss Péterné lettem. Mert az olyan felnőttes és komoly.

Arra vágytam, hogy mindenki tudja már a nevemből is: férjezett vagyok. Annyira kellek valakinek, hogy ilyen fiatalon is feleségül vesz. A férjem csak pár évvel volt idősebb nálam, és neki is hasonló volt a motivációja. Komoly ember akart lenni, akire számítani lehet, hiszen eltart egy családot - nem olyan, mint az apja, olyan papucsféle.

Elég hamar kiderült, hogy nem mi... A férjem meghagyta nekem a lakást. Büszkén mondta: az a palotai panel fogja motiválni, ahová visszaköltözik - hiszen ki akarna ott maradni? Nekem is jót tett, hogy elváltunk. Felnőttként éltem. Dolgoztam, kicsinosítottam a lakást és a lelkemet is. Rájöttem: nem attól vagyok értékes, hogy valakinek a felesége vagyok, hanem attól, hogy mit teszek hozzá a világhoz.

A munkámra koncentráltam, de közben még mindig mástól vártam a visszajelzést az életem, a cselekedeteim és a kinézetem kapcsán. Meg olyan ufónak éreztem magam. Mert az egy dolog, hogy egy nő elvált - de miért nincs gyereke?

Kerestem új férjet. Olyat, aki gyereket akar tőlem azonnal. A boldog családi élet időszaka következett. Csakhogy senki nem szólt, hogy "Hékás, ezt is el lehet ám rontani!" Már nemcsak ketten voltunk a képben, a gyerekeknek szintén voltak vágyaik, érdekeik. Igyekeztem szem előtt tartani mindenkiét, de nem ment. Sosem voltam egy önfeláldozó típus. Nem vagyok az a nő, akinek elég az, hogy másokért él. Én magamért és a gyerekeimért akarok csak élni. Ha ehhez tud alkalmazkodni egy férj, akkor velünk tarthat, ha nem, akkor viszlát.

Általában jó érzékkel hoztam üzleti döntéseket: válás után már egy Lónyai utcai lakásba költöztünk a gyerekekkel. Míg kicsik voltak, nem volt energiám férfiakkal foglalkozni. Dolgoztam, és anyuka voltam. Ám még mindig nem tudtam elengedni, hogy biztosan rosszul csinálok valamit, és azért nincs férjem. Pedig a család és a férj hozzátartozik egy nőhöz. Csak hát nem nagyon akadt már "nullkilométeres" pasi harmincöt körül. Mindegyiknek volt valakije vagy valamije: gyereke, volt felesége/élettársa, szeretője, rengeteg kudarca.

Az új férjem lesz a gyerekeim apja, a férjem gyerekeivel pedig majd az exneje új pasija foglalkozik. Sajnos észre sem vettem, hogy a férjem nem ezt akarja. Egyik nap, mire hazamentem, már nem volt ott a cucca. Csak annyit mondott: a "puttonya" annyira hozzánőtt, hogy nem tudja letenni, sőt, nem is akarja. Inkább "nullkilométeres" feleséget szeretne...

Nyáron leszek harmincöt. Még nem adtam be a válást - szerencsére ő sem -, így legalább nem lesz harmadszor is "elvált" a családi állapotom. Most megyek a hivatalba, mert rájöttem: vissza akarom csináltatni a nevem. Soha többé nem leszek Kiss Péterné, Tatai Márkné vagy Juhász Róbertné. Van nekem nevem: Németh Edina - és ebből többet nem engedek!

Törőcsik Edit novellája

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock