Bármi áron hazajutok hozzád!

Az esés utáni első gondolatom az volt: a fenébe is, biztosan összepiszkoltam magam! Meg, hogy miért nem maradtam ott, ahol voltam - de nem, nekem haza kellett indulnom! Mert nem bírom ki, ha este nem lehetek otthon.

Pedig már biztosan alszanak a gyerekek - de én akkor sem tudok máshol aludni, csak ott, ahol ők is vannak. Ha elutazunk velük, akkor ott az otthon, ahol hallom, hogy a szomszéd szobában szuszognak. Éjjel mindig átjönnek hozzánk - mit nekik rácsos ágy meg gyerekzár! -, először a nagyobb, aztán a kisebb, velünk szeretnek aludni.

Nehéz bevallani, hogy mi meg velük... Így együtt: négyen az ágyban. Pedig úgy indultam az apa szerepnek, hogy én biztosan nem csinálok ilyet. A gyerek az ágyában lesz majd, és három óránként eszik, ahogyan minden normális családban. Attól még, mert gyerekünk lesz, megmaradunk férfinak és nőnek. Ha megmarad a közös ágy csak kettőnknek, akkor szerelmeskedünk is - akkoriban azt hittem, a kettő összefügg -, tehát megmarad a házasság.

Pedig nem is vagyunk házasok, mert hittem abban, hogy nem csak papírral működhet egy kapcsolat. Olyan hülységekhez tudunk ragaszkodni néha! Nem akartam nősülni, csak szeretni. Együtt lenni Ildivel, amikor csak lehet - aztán a gyerekekkel.

Ezért megyek mindig haza estére. Most is elindultam, pedig sötét van. Hideg, nyirkos az idő, nincs se vonat, se busz, sem egy átkozott taxi. "Nem nagy ügy a távolság, simán lefutom" - gondoltam. "De öltönyben és hosszú szövetkabátban nem tudok futni..."

Nagyon hideg van. Reszketek. Kikúszom az út szélére - már régóta nem jött erre autó. Hová esett a kezemből a telefonom? Szerencsére kékesen világít, könnyen megtalálom. Esés közben ejtettem el, pedig annyira szorítottam boldogságomban, hogy Ildivel beszélhetek. Nem hallok semmit. Jó nagyot estem: lekerültem a földre, és most nem tudok mozdulni, de legalább nem fáj.

Forrás: Shutterstock

Vagyis de... Csak jöttem az úton - úgy, ahogyan kell, forgalommal szemben -, de semmi fényvisszaverő nem volt rajtam, csak a sötét ruhám meg a sapkám. Jó ez a hosszú szövetkabát, magam alá tudom igazítani, így nem érzem a hideg földet. A telefon mellettem hever, felveszem valahogy, hátha bele tudok szólni: már hallom a zúgást, aztán Ildi hangját a készülékből, ahogy idegesen kiabál: "Halló, halló!"

Pedig olyan jól indult ez a péntek. A főnök már tegnap délután elmondta, hogy kisfőnök leszek, mert megbízható és terhelhető vagyok, jól dolgozom, és lehet rám számítani - úgyhogy másnap lesz egy kis ünneplés. Annyira örültem, mikor hazaértem, mondtam Ildinek, hogy előléptettek.

Végre kiderült, hogy jó vagyok, nem pedig egy nulla, ahogyan apám ordította éveken át. Nem semmirekellő meg here, hanem dolgos és értékes. Eddig is jól kerestem, de ezután még jobban fogok. Lehet közös utazást tervezni. Nem! Nem is tervezni, inkább máris megvenni a jegyeket! Irány a tenger, együtt a gyerekekkel!

A legrövidebb úton indultam haza - hét kilométer, azt gondoltam, ha iparkodok, egy órán belül otthon leszek. Mesélni akartam Ildinek az új pozíciómról, az új lehetőségeimről. A többiek még ott maradtak, ünnepeltek. Én nem akartam inni, hogy tiszta fejjel mondhassak el Ildinek mindent, összebújva, ahogyan szoktuk. Úgy, hogy közben érezzük a gyerekek leheletét. Direkt azért csináltattam ekkora ágyat, hogy mindannyian elférjünk benne: kétszer kétméteres, vastag matraccal. Még alig volt valamink a lakásban, de ez az óriási ágy már megvolt...

A telefon a kezemben, hallom, hogy Ildi zokog. "Hívj mentőt, bajom esett!" - mondom neki. "Ne sírj, tedd le a telefont, hogy segítséget tudj hívni nekem. Nem tudom, hol vagyok, de te látod a GPS jelből. Minden rendben lesz!" Az út szélén fekszem a sötétben, és félek... Felemelem a kezem, és a telefonnal világítok, míg várom a mentőt.

Tamás történetét Törőcsik Edit jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?