A nyilvános lánykérés nem cuki - hanem iszonyú gáz!

A fickó, aki Bruno Marsra kéri meg a nője kezét baseball meccs után. A saját halálát eljátszó vadmotoros; az olimpiai ezüstérem után átadott gyűrű; a plakáton, teljes nevet említve ígérgető férfi... Csak, hogy a legismertebb nyilvános lánykérésekről beszéljünk.

Ilyenkor illik úgy csinálni, mintha valami különösen meghatót látnánk - miközben van valami visszatetszést keltő ezekben a rítusokban. Miért is? Mert ha a nő igent mond, boldogan tapsol a tömeg, ha viszont nem él a lehetőséggel, nyilvánvalóan aljas, hidegszívű ribanc - a férfiú pedig a világ legromantikusabb hősszerelmese.

"Bocsánat" helyett "Légy a feleségem"?!

Normális esetben két ember kapcsolatának jövője csak rájuk tartozik. Ha ők közösen eldöntötték, mit szeretnének, természetesen megoszthatják örömüket akár az egész világgal: erre való az eljegyzési buli - de hahó, maga az esküvő is! Amikor azonban egy teljes lelátó, fanfárok, vuvuzelák, egy komplett cigányzenekar és baseball csapat kell a lánykéréshez, valami általában bűzlik: nem ritka, hogy a kérő egy korábbi ballépését igyekszik helyrehozni a látványos gesztussal.

A hazugságot, az önzést, a megcsalást, egy pofont, vagy éppen a másik ember semmibe vételét azonban nemhogy nem gyógyítja a gyémántgyűrű, de még ront is rajta. Mert ahelyett, hogy a két érintett a problémát négyszemközt - esetleg szakértői segítséggel - megbeszélné, a flashmob fényében a gond eltörpül, és az ítélőképességet elhomályosítja a grandiózus rituálé.

És mi van, ha én még nem tartok ott?!

De mi van akkor, ha nincs a háttérben semmilyen sötét titok, egyszerűen csak maradandó élményt akar adni, vagy meglepetést okozna a kérő? Természetesen ilyen is van - bár a nyilvános lánykérések mögötti történetek ismeretében ez a ritkább. Akárhogy is, gondoljunk csak bele, miféle nyomást helyez a passzív félre az ilyesfajta ingyen cirkusz: teljesen mindegy, hogy ő hol tart, hogyan látja a kapcsolat jövőjét, pontosan tudja, hogy ILLIK igent mondania - különben nemcsak fájdalmat okoz a párjának, de meg is szólják ridegségéért.

Pedig nem biztos, hogy rideg: lehetséges, hogy várna még az oltár elé vonulással, esetleg egyáltalán nem vágyik ilyesmire. De vajon egy nyilvános gesztus keretében számít ez egyáltalán egy percre is? Akinek a kezét így kérik meg, az bizony elveszíti a kontrollt: fel sem merül, ő mit akar, mire vágyik, hol tart. Hirtelen elvárássá válik, hogy a feladathoz felnőve azonnal igent mondjon.

A rivaldafény csak a hős kérőről szól...

Lássuk be, amikor egy olimpiai érem - ami egy élet munkájának eredménye - átvétele után térdel le a szerelmes jóember, az bizony garantálja, hogy minden szempár rá szegeződjön a tényleges hős - az érmet elnyerő nő - helyett. Amikor valaki Oscar-díjas alakítással rendezi meg a saját halálát, hogy aztán felpattanjon és átadja a gyűrűt, megint csak a főszereplő színében tetszeleg, akit mindenki figyel.

Látszanak - de nem a külvilág számára, hanem elsősorban egymás előtt, együtt. Ha tehát jót akarsz, szépen elfelejted a nyilvános lánykérésről szőtt álmaidat, akár férfi, akár nő vagy. Egyetlen kivétel létezik csupán: ha jó előre megbeszéltétek, hogy mindketten ezt akarjátok...

Nyitókép: Shutterstock