A szív kérdéseit nem lehet ésszel megválaszolni...

Bele kellett halnom abba, hogy nem vagy már velem, nem fogod a kezem, és többé már nem ölelhetlek. De mégsem volt minden hiábavaló, mert így esélyt kaptam az újjászületésre.

Eleinte reménytelennek, kilátástalannak tűnt minden, de csak azért, mert egyszerre dolgozott bennem a múlt és a jelen. Gyötrelmes csatát vívtak, de végül lassan a jelen győzött. Feltárta szépségeit, maga alá gyűrte a múltat, és előrevetítette a jövőt. El kellett fogadnom egy helyzetet, amit a legkevésbé sem akartam, kényszerpályára kerültem, ahol nem találtalak sem téged, sem a helyemet.

Nem voltál már több, mint a múlt egy darabkája, mégis kitöltötted a napjaim minden pillanatát. Nem csináltam semmit, csak az emlékeknek éltem, azokból táplálkoztam. Nem mentem végig az elengedés nehéz útján - csak álltam, egy helyben toporogva, és vártam, hogy visszafordulj, megfogd a kezem, és én legyek az, akit kísérődnek választasz. De te nem jöttél, vissza sem néztél.

Nem tudtam elhinni, hogy csak úgy juthatok előre, ha nem nézek hátra. Jöttek a jó tanácsok, de nem értettem, nem hallottam meg őket, mert mind csak arról szólt, hogy "Felejtsd el, lépj tovább, ne foglalkozz vele!" Nem érthettem, mert nem is akartam elfogadni, hogy az út nélküled is folytatható. Csak kerestem a válaszokat, amiket természetesen nem találtam meg - mert nem lehet ésszel megválaszolni a szív kérdéseit.

Egy megoldás volt: el kellett fogadnom, hogy már semmit sem lehet visszacsinálni vagy meg nem történtté tenni. Nem volt más választásom: el kellett engednem a múltam kezét. Fogalmam sem volt, merre és hova tartok, csak mentem, de olyan lelketlenül, ahogy csak egy zombi mehet. Mert a szívem nem bírt elszakadni tőled.

Egyszer egy szép napon elindultam - csak úgy belső indíttatásból - egy olyan helyre, ahol még sohasem voltam. Nem kerestem úti célt, csak megszületett egy érzés, hogy mennem kell. Egy ismeretlen erdőbe érkeztem, ami azért volt jó, mert minden fa és bokor újoncként üdvözölt, és kíváncsian fürkésztek: vajon ki vagyok én, és miért lógatom az orrom?

Forrás: Shutterstock

Egy nagy, félig kiszáradt - talán villámsújtotta - fa került az utamba, ami szinte kiabált értem, hogy "Gyere ide, ölelj meg!" Rátettem a kezem, éreztem érdes kérgét... Megöleltem, nem gondolkodtam, csak hallgatóztam...

Egyszer csak megszólalt: elmesélte, hogy ő bizony már több száz éve áll itt, és nagyon sok ronda dolgot látott, élt meg. Mégis ott maradt, nem halt bele a fájdalomba, még akkor sem, mikor egyik ága tört le a másik után.

Megértette velem, hogy az én fájdalmam sehol nincs az igazi veszteségekhez képest, hiszen ő sem halt meg, és én is életben maradtam, csak még nem tudom, hol a helyem. Akkor tudatosult bennem, hogy meg kell halnia bennem valaminek, ki kell múlni egy érzésnek, hogy a helyét újra élettel, szeretettel tölthessem meg.

Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy szétváltak az útjaink: ő arra, én erre. Ezt ott és akkor megértettem, és el is fogadtam. Meghalt bennem egy érzés, amit otthagytam, letettem a nagy fa tövébe. Sikerült újjászületnem, új emberként tértem haza. Új életet kezdtem, mégpedig nélküled.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek