Mikor a gyűlölet a családi hangulat része...

"Azt akarom, hogy ti soha ne legyetek elvált szülők gyerekei!" - zárta rövidre a vitát anyám, akárhányszor kamaszként arról faggattam, miért nem állunk fel, és kezdünk új életet egy másik városban, apám nélkül.

Azt ugyan nem szerettem volna, ha talál magának valami vadidegen fickót. Csak azt, hogy végre ne üvöltözzék végig apámmal az ünnepnapokat, ne égessenek le az unokatesóm előtt a magánéletük kiteregetésével, és hogy ne verjék szét a konyhát aznap este, amikor én épp témazáróra készülök. Önző okok vezéreltek, tudom, de akkor még szentül hittem: nekik is ez lett volna jó.

Tulajdonképpen nem emlékszem egyetlen olyan hónapra, hétre vagy napra sem, amikor anyám és apám szerették volna egymást. Megfoganásom előtt megbeszélték, hogy beadják a válókeresetet, de a két aláírás előtt jött a két csík, mely döntött a házasságukról: ha jön a baba, akkor együtt maradnak.

Aztán jött még kettő, és hát, faluhelyen úgy volt szokás, hogy ha gyerekek vannak, maradni kell. Akkor is, ha hangos szóval, megcsalásokkal, korai házasságba vagy alkoholizmusba menekülő kölykökkel élik is le gyötrelmes életüket.

Apám a munkába menekült, anyám meg a menekülés fontolgatásába - ha pár évente elvitt minket kirándulni, azt leste feszülten, hogyan tudna messzire szökni velünk, vagy "véletlenül örökre" ott maradni. Együtt voltak apámmal, de szinte sosem voltak jelen az életünkben.

Forrás: Shutterstock

Anyám sokat emlegette az apját - igen, én csak így hívom a nagyapámat, mert életemben csak háromszor láttam (utoljára egy faládában feküdt). Szóval, anyám apja nyakas ember volt - mások szerint csak sunyi. Harmincöt éves korában minden figyelmeztető előjel és egy hangos szó nélkül, egyetlen bőrönddel távozott a házból és a házasságából. Hátrahagyva a nyolc osztályt végzett, ötvenkilós nejét, és a fals önváddal, megválaszolatlan kérdésekkel vívódó tizenegy éves lányát.

"Harmincéves voltam, már nyolc éve házas, mire túl tudtam tenni magam azon, hogy apám elhagyott minket. Hogy nem az én hibám volt. Hogy elég jó vagyok" - csengenek a fülemben anyám keserű szavai újra és újra. "Azt akarom, hogy ti soha ne legyetek elvált szülők gyerekei!" Ez a két mondat, ami életben - és házasságban - tartotta őt, és tartja ma is.

Melyik a jobb, kiszállni egy hüledező-düledező kapcsolatból, karakánul, egyenes gerinccel, vagy szenvedve - esetleg lagymatagon vonszolódva - tűrni egymás mellett? Mi a jobb példa a velük/nélkülük felnövő gyerekeknek? Megszámolni sem tudom, hány éjszakán át merengtem ezeken. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy hiába kell férfi és női minta is egy gyermek életébe, ennek csak akkor van értelme, ha apa és anya melegségben, szeretetben él egymással.

Lassan egy évtizede élek házasságban. Nem üvöltözünk, de nem is lángolunk a szerelemben. Nem gyűlölünk, de talán még nem is tocsogunk. Tudom: vékony jég. Mint minden házasság. Vajon mi merre mozdulnánk, ha egy napon elromlana minden?

Mennénk, vagy maradnánk? Ma már, ha meglátogatom vidéken élő szüleimet, és a ház két külön végében, de együtt találom őket, szeretném azt hinni, jobb volt, hogy nem váltak el. Mert így ők lettek a példa, amelytől mindenképpen el akarok térni. De azt is megmutatták, hogy egy rossz házasságért is milyen erőn felül lehet küzdeni, kitartani, újra és újra építeni. Akkor egy jó házasság működtetéséért is lehet ilyen hatalmas erőket megmozgatni...

Márti történetét Haizer Tímea jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek