Neked csak a jó kellett belőlem...

Nehéz csomaggal érkeztem, nem akartam, hogy meglásd, mit cipeltem idáig a hátamon. Olyan sebeket szereztem a múltban, amik még a leggyengédebb érintésre is fájdalmasan reagáltak - de te egy mozdulattal áttörted a láthatatlan gátat.

Vulkánként tört fel belőlem a sok kínzó emlék, a sok elfojtott harag, amit valaha a férfiak iránt éreztem. Aztán lecsillapodtam, és megadtam magam a szerelemnek. Nem voltál hibátlan, de mindig tudtam, hogy eszményi férfi nem létezik - legfeljebb a mesében. Tisztában voltam azzal is, hogy a szerelem önmagában nem garantálja a boldogságot, sokkal több kell ennél: megértés, bizalom, tisztelet, nyitottság. Én elfogadtalak olyannak, amilyen vagy. A tökéletlenségeiddel, a gyengeségeiddel együtt szerettelek, és nem féltem szembenézni a múltad démonaival.

A nők mindig meghatározó szerepet játszottak az életedben, az intellektusoddal bárkit az ujjaid köré csavartál - ahogy engem is. Nehéz volt elhessegetni azt a képet, hogy talán csak az új játékszered vagyok, és amint kevésbé leszek érdekes számodra, újra elkezdesz csajozni. De igyekeztem nem pánikolni, mert bízni akartam benned, és hinni kettőnk jövőjében. Nyugodtan kijelenthetem, hogy reálisan néztem a kapcsolatunkat, nem kapaszkodtam fel arra a bizonyos rózsaszín felhőre.

Forrás: Shutterstock

 

Ismertem a legidegesítőbb énedet. A legunottabbat. A legkeserűbbet. Hallottalak hazudni. Láttalak hisztizni. Sosem kértem, hogy változz át valaki mássá - mindenestül kellettél.  

Neked viszont nem kellettem egészen. Mindig csak annyit akartál belőlem, ami az adott pillanatban az érdekeidet szolgálta. Amikor panaszkodni támadt kedved, én türelmesen végighallgattalak. Amikor villogni akartál a szomszédok előtt, almás pitét süttettél velem, hogy lássák, milyen rendes háziasszony vagyok. Amikor felhúztad magad valamin, addig mókáztam, amíg el nem párolgott a dühöd - és még a végtelenségig sorolhatnám a példákat. Csak akkor szerettél, amikor jó fej voltam. Szexi. Édes. Kedves. Vidám. Sziporkázó. Egyszóval amikor beleillettem a tökéletes nőről alkotott képedbe.

Vágytál arra, hogy törődjek veled, de téged nem érdekelt az én gondom, bánatom, csalódottságom. Apró kis darabokra szedtél szét, de a nagyobb részekhez (amik sok figyelmet és törődést igényeltek volna) már nem volt kedved. Túlságosan önző volt a szereteted.

Elegem lett ebből. Az elmúlt években arra ment el minden energiám, hogy megfeleljek az éppen aktuális hangulatodnak. Elfáradtam. Kimerültem. Ha így folytatnám, elveszíteném a maradék büszkeségemet, és teljesen lenulláznám az önbecsülésemet. Amióta ismerlek, odavagyok érted, de többé nem engedem, hogy "feldarabolj". Ha képtelen vagy szőröstül-bőröstül szeretni, akkor ezután semmit sem adok magamból. Az élet túl rövid ahhoz, hogy kevesebbel is beérjem.

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek