Utálod az életed? Más örömmel lenne a helyedben...

Egy trafikban, az éjszakai műszakban a hajnalok csendesek. Nagyon csendesek. Megy a tv, de már mindent láttam, amit kellett. Kiülök az asztalhoz, rágyújtok egy cigire, és nézelődök. Persze nincs mit. Csak kóbor, futkározó cicákat és kutyákat látok.

Aztán az emberek szépen elindulnak a munkába. Kocsival sietnek a munkahelyre, ahol talán napi 10-12 órát is lehúznak. Elteker egy bácsi, újságot hord ki. Hajnali 3-kor. Mikor még a legtöbb ember a legszebb álmát álmodja, ő dolgozik. Lehet, kiegészítésként, lehet, hogy ez volt az egyetlen munka, amit találni tudott ebben a kis poros, pletykás városban.

Rágyújtok még egy cigire. Jön a bácsi, akinek nem tudom a nevét, de mindig külön gyűjtöm neki az alumínium sörös- vagy energiaitalos dobozokat. Nézem, ahogy válogat a kukában is az üvegek között. Megáll a másik kukánál is, hátha ott is talál magának való kincset. Bele sem merek gondolni, hány kukánál teszi ugyanezt.

Pofon vágott a valóság. Ha végzek a munkámmal, van hova hazamennem. Van hely, amit az otthonomnak nevezhetek. Várnak, és ha kések, hívnak, hogy merre vagyok. Igaz, éjszakában dolgozom, de legalább elmondhatom, hogy van munkahelyem. Van főnököm, aki pontosan, örömmel fizeti ki a munkámat, ami néha teljesen kimerít - mégis tudom, van értelme. Rá kellett jönnöm, hogy van miért hálát adnom. Mert dolgozhatok, mert emberekkel beszélgethetek, mert ha épp olyan kedvem van, kiülök a barátnőimhez, és megmasszírozhatom a vállukat. Mert ha én vagyok az üzletben, az emberek nem számolják meg a visszajárót, mert bíznak bennem. Sikerült kiépítenem egy olyan kört, akik rám írnak, hogy én dolgozom-e aznap, mert akkor meglátogatnának.

Forrás: Shutterstock

Nem töltök be magas pozíciót, meggyűlik a bajom az ittasokkal, a kötekedőkkel vagy esetleg azokkal, akik lekezelően bánnak velem, mégis abban a pillanatban ott áll mellettem valaki, akivel végigélem ezeket a húzós helyzeteket, és aki segít átlendülni rajtuk. Van okom minden egyes munkanapon azt mondani, hogy szerencsés vagyok.

Megérkeznek a konyhára a dolgozó nénik, innen tudom, hogy perceken belül már hajnal négy óra lesz. Elszívunk hármasban egy cigit, nézem a fáradt, néha meggyötört arcukat, és rosszul érzem magam. Elmesélik, mennyi munka volt tegnap, mégis milyen kevés fizetést kapnak. A konyhán töltik szinte az egész napjukat, és a nagy nyári hőségben akár 55 fokot is mutathat a hőmérőjük. Én meg ülök a klímás, ventillátoros trafikban, és úgy érzem, életem legalján vagyok. Micsoda dráma ez tőlem, milyen hihetetlenül önző és felszínes vagyok néha... Milyen vakon sétálok el a valóság mellett. Milyen szerencsés vagyok én igazából.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek