Azt hittem, nem szeretsz. De az igazság ennél sokkal drámaibb.

Egy forró nyári délután próbálgattam a ruhákat az esti randira. Barnabással ma van pontosan 10 napja, hogy először találkoztunk. A férfi magas, jóképű, sportosan elegáns, aki mellett igényem van arra, hogy megadjam a módját a találkozóknak.

Élvezem ezt a laza kapcsolatot, és örülök, hogy előre megbeszéltük: mindketten egy komoly kapcsolaton vagyunk túl, így most csak valami könnyedet szeretnénk. Azaz könnyű nyári séták, forró éjszakák, időnként egy-egy frissítő vagy vacsora is belefér, de semmi több. Tisztán, érthetően, egyértelműen kommunikálta szándékát, így dönthetek másként is, ha bennem menet közben bármi megváltozna. Jobb tisztán látni, mint túlgondolni dolgokat, és a végén összetörni. Nem úgy, mint ahogy az első szerelem tette velem, lánykoromban.

Az első szerelem és az ezzel járó csók legalább olyan meghatározó egy ember életében, mint az első szexuális élmény.    

Éppen ezért én is nagy feneket kerítettem neki, amikor 14 évesen egy balatoni nyári táborban megkaptam életem első igazi nyelves csókját - Miklóstól. Nyálas volt és bizarr, de az enyém volt. Mivel akkoriban nem volt divat érzelmekről, vágyakról, célokról, tervekről beszélgetni, így maradt a belső monológ, és önmagunk szisztematikus lehúzása: biztos csak megkönyörült rajtam, mert látta, hogy bottal sem piszkálnának meg a táborban, hiszen a többi lány sokkal csinosabb volt nálam.

Érdekes módon ez a fiú kitartott még a tábor után is, de csak leveleztünk, nem tudtunk találkozni, mivel az ország másik felén lakott. Egyre nehezebb volt ez a távkapcsolat, én már fülig szerelmes voltam, és szerettem volna vele újra találkozni, így megírtam neki, hogy mit érzek iránta. Meg persze azt is, hogy igazán felemelhetné azt a fránya telefont. De erre a levélre nem érkezett válasz... Akkor nem tudhattam meg, hogy valójában mi játszódott le benne, így az első szerelemhez társított élményemet elutasításként éltem meg. Így szívem egy darabja a "nagy csalódások" dobozban landolt.
Évekkel később megcsörrent az otthoni telefon. Egy ismeretlen hangú hölgy szólt bele. Engem keresett. Bemutatkozott:

"B. Miklós édesanyja vagyok" - mondta. "Emlékszik még rá? Elnézését kérem, hogy felhívtam, de most... olvastam el a levelet..." Sírásba forduló, elcsukló hangon folytatta: "Írta neki, hogy felemelhetné a telefont... helyette most... megteszem én... Miklós... 16 évesen... meghalt... Belefulladt a Balatonba..." A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Részvétet nyilvánítottam, és letettem a telefont.

Forrás: Shutterstock

Egy dobozba zárt fájdalom, a hozzá társított érzések, csalódások, és a keserű könnyek gejzírként szakadtak ki belőlem. Ezzel a telefonnal megkaptam azt a választ, amit 14 éves koromban vártam volna Miklóstól.

Itt volt az ideje, hogy elgondolkozzam azon: ki is vagyok én valójában? Ki vagyok akkor, amikor épp nem egy másik ember érzéseitől, vágyaitól, gondolataitól teszem függővé a saját érzéseimet? Mi történne akkor, ha egy-egy visszautasítás után nem folyton magamban keresném a hibát?

Mindenkinek megvan a saját első szerelmi élménye, a saját meghatározó "doboza". Mi volna, ha mindenki tisztán, egyértelműen tudná, hogy mik vannak ott? És mi volna, ha mindenki meg tudná fogalmazni azt, amire igazán vágyik, és a másik ember el is tudná fogadni azt? Mennyi sérüléstől, csalódástól óvtam volna meg magam az évek folyamán, ha nem magamat látom akkor hibásnak?

Eszter történetét Hingyi Boglárka jegyezte le.

 Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek