Meddig "tartozol" valakinek hűséggel?

Meddig "tartozol" valakinek hűséggel? Többen erre most azt mondanák: mi az, hogy meddig?! A végsőkig! Hiszen a társad, hozzá tartozol, ő pedig hozzád!

Ha nem vagy hűséges, tisztességtelenné válsz, és meggyalázod a kapcsolatotokat. Azokat az emlékeket, amiket együtt éltetek át, azt a jelent, amiben most éltek, és azt a jövőt, amit együtt hoznátok létre. Arra mindenki felkapja a fejét, ha megtudja, hogy valaki megcsalta a párját. Az miért nem zavar senkit, ha érzelmileg hanyagolja el a másikat, ha a szeretetet, törődést vonja meg tőle? A testiség azonnal kiveri a biztosítékot, de a lelki sérülések nem számítanak?

Szóval meddig tartozol valakinek hűséggel, szövetséggel, jövőképpel, a szerelmesek bajtársiasságával, huncutságával, évődésével, humorával és komolyságával? Amíg tisztességesen bánik veled. Tisztességes veled szemben, önmagával szemben a kapcsolaton belül, és azon kívül is. És a tisztességes viselkedés mögött ott van az a jellem, amivel akár az életed is leélnéd.

Mert akkor pontosan azt teszi veled, amit ő is kapni szeretne tőled. Pont annyira törődik, pont annyira félt, pont annyira számíthatsz rá, és pont annyira stabil pont az életedben, amennyire szeretné, hogy te is az legyél az övében. Hogy pont annyira szeret-e? Ezt nem írom, mert a szeretet egy igen különös érzés, azt hiszem, két ember soha nem képes ugyanúgy szeretni. Egy tökéletes világban ez így működne, de sajnos nem abban élünk...

Sokan várnak, "elvárnak", miközben tisztességtelenek a társukkal szemben. Úgy viselkednek vele, ami fordított esetben rosszul esne nekik. A mérleg nem mindig 50-50%-on áll. Vannak időszakok, amikor az egyik fél aktívabb, van, mikor a másik.

Sajnos nem vagyunk képesek mindig ugyanannyit hozni, így a kérdés az, hogy képes-e a másik kiegyenlíteni az elbillent számokat? Amikor a társunk elfárad, képesek vagyunk-e, akarjuk-e kézen fogni, és újra magunkkal rántani a szenvedélybe, és abba a jövőképbe, amit együtt kezdtünk el rajzolni?

Forrás: Shutterstock

Persze számtalan esetben halljuk: ha valaki nem boldog, akkor ahelyett, hogy félrelép, miért nem szakít inkább? Én azonban azt is megkérdezném, hogy amikor a lelket csalják meg, például elhanyagolással, nemtörődömséggel, az kisebb "bűn", mint a fizikai megcsalás? Pedig ez a szeretet és a lélek gyilkolása egy kapcsolaton belül. Miért kisebb dolog a társadalom szerint, mint az, ha fizikálisan félrelép valaki? Aki már nem tud úgy bánni a párjával, mint ami méltó egy kapcsolathoz, na, ő miért nem szakít?

Azt hiszem, minden megcsalásnak megvan a maga története, még annak ellenére is, hogy társadalmilag egyértelműen elítéljük.

  • Ott van az a fickó, aki puszta kalandvágyból csalta meg a párját, mert egy buli közepette túl sok volt a pia, és nem bírt magával...
  • Ott van az a csaj, akinek kellett a visszacsatolás, hogy még mindig kívánatos, még mindig bárkit megkaphat, mert rettentően önbizalomhiányos.
  • Ott van az az apa, aki évek óta testi nélkülözésben él, mert semmi más nem létezik a felesége számára mint a gyerekek. A családjáért ő is meghalna, ahogy egy kicsit bele is halt, amikor félrelépett, de mint férfi, nem akart megsemmisülni... Ők alávaló, gerinctelen emberek, hiszen bűnt követtek el a párjukkal szemben.
  • Ott van az a nő, aki számtalan este alszik el sírva, mert szereti a párját, de társas magányban él, mert sem emberként, sem nőként nem érzi, hogy fontos, hogy számít. De a reménykedés még mindig ott tartja a hideg párnák és a csak néha ölelő karok között... Az nem bűnös, aki ilyen helyzetbe hozza azt, akit elvileg szeret?

Hűséggel tartozol a párodnak, de ez nemcsak arról szól, hogy nem lépsz félre! Hanem hűnek kell lenned a kapcsolatotokhoz is. Mert hiába jelented ki büszkén, hogy te sosem léptél félre, ha közben már rég hátat fordítottál a másik lelkének. Hiszen ez ugyanúgy tud fájni - olykor még jobban is.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek