Titkos szerelem, egy életen át.

Itt ülünk az egyre zajosabb rakparton. Fogja a kezem, és oldalra fordított fejjel megkérdezi: "Megírod?" Szavak nélkül tudja a választ. Hangosan nevetünk. Lassan indulni kéne. De még nem megy az elválás. Még mártózni akartam ebben a békében.

Nézem a sötét, göndör fürtjeiben megcsillanó ősz hajszálakat. A szemét egyre markánsabban keretező ráncokat, a megférfiasodott kezét. És valahogy óhatatlanul is eszembe jutott az este, amikor megismerkedtünk.

Házibuliból mentünk át egy szórakozóhelyre. Pontosan tudtuk: nem szabadna, hogy bármi is történjen köztünk. Mindketten párkapcsolatban éltünk. Igaz, olyanban, amilyenben, de akkor is kapcsolatban. Cinkos pillantásokkal meg is egyeztünk, hogy legyőzzük az állati ösztönöket. Két cigizés között akaratlanul is hitegettük egymást, hogy ez csak ártatlan flört.

Azért a taxiban a "véletlen" mégis egymás mellé sodort bennünket. Ott azért már bizonyosságot nyert, hogy elvesztünk. Ezt a csatát hadjárat nélkül nyerte a vágy nevű hódító. Elképesztő varázslat az, amikor két elvileg vadidegen ember a semmiből egymásra talál. Amikor nem kell magyarázni a másiknak egyetlen poént és egyetlen mozdulatot sem. Mert zsigerből ért téged, és te érted őt.

Bár nem hiszek a tündérmesékben, de azon az estén úgy éreztem, hogy belecsöppentem egybe. Letörölhetetlen vigyor ült az arcunkon. Az adrenalin száguldozott a testünkben, mikor a baráti társaság kíváncsi pillantásai elől menekülve elvegyültünk a tánctéren. Nem tudom, ki kezdte, de igazából mindegy is volt. Akartuk egymást. A másik ízét, illatát és a testén keresztül a lelkét.

Fogalmam sincs, hogy meddig hullámoztunk a tömeggel, és egyáltalán honnan maradt bennünk annyi józan ítélőképesség, hogy a táncérről kiszöktünk a szétázott teraszra. Kicsit olyan volt, mintha nemcsak bennünk, de az egész univerzumban hatalmas vihar kavarodott volna. Persze simán lehet, hogy csak önigazolást kerestünk az időjárásban a felkorbácsolt vágyaink megmagyarázására. Már akkor tudtam, hogy ez nem az utolsó találkozásunk.

Forrás: Shutterstock

Azon a bizonyos estén legyőztük önmagunkat, és vele együtt az elemi összetartozás érzését is megpróbáltuk leküzdeni. Eltettük egy fiókba, és próbáltuk elfelejteni. De az élet nem akarta, hogy elfelejtkezzünk a láthatatlan szálról, ami összeköt bennünket.

A legvalószínűtlenebb helyeken botlottunk egymásba. Pedig még csak nem is egy városban éltünk. Egyikőnk sem értette, hogy mi ez. Mit kellene kezdenünk vele. Ha valaki kérdezte, akkor nagyon jó barátként emlegettük egymást. Közben persze tudtuk, hogy ez hazugság. A barátok nem szexelnek.

Főleg nem szeretkeznek szenvedélyesen mámorító órákon keresztül. Az első találkozgatós éveink egyszerre voltak pokol és mennyország. A lelkünk, a testünk és minden sejtünk vágyta a másikat. Mégis valahogy a legrosszabb pillanatokban bukkantunk fel egymás életében. Mintha valami láthatatlan erő nem akarta volna, hogy összecsiszolódjunk, mint pár.

Soha nem voltunk, és ma már biztosan tudom, hogy nem is leszünk egy pár ebben az életben. Ellenben azt mindketten tudjuk, hogy összetartozunk. Mert minden találkozás alkalmával átéljük, hogy a lelkünk megpihen a másiké mellett. Így aztán a végsőkig nyújtjuk a találkozásaink pillanatát. De most indulnunk kell. Neked a reptérre, nekem munkába, majd a fiamért az óvodába.

Még utoljára hosszan öleljük egymást. Érzem, ahogy felgyorsul a szívverése, érzem, ahogy feltör a csók utáni vágy. Jó lenne, de az évek alatt megtanultuk, hogyan tartsuk kordában a vágyainkat. Már tíz éve nem csókolózik és nem szeretkezik a testünk. Csak a lelkünk.

Baranyai Kata novellája

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shuttertsock

    Ezek is érdekelhetnek