Összetöröm a szíved, mielőtt te törnéd össze az enyémet...

Amikor még üres a lap, akkor tűnik csak igazán nagynak. Mikor nincs mit írnom, mert nem akarlak elszomorítani, és levegőben elillanó ígéreteket sem akarok tenni. Mikor a legjobban szeretném, akkor nincs egy szavam sem hozzád. Mikor minden fény rám szegeződik, akkor némulok meg.

Remegek belül, valamit hátra kell hagynom neked. Nem maradhatsz szavak nélkül, hogyan várhatnám el, hogy így élj tovább? Megszólal a reggeli ébresztőm, kapkodva nyomok rá a kikapcsolás gombra. Nézem, ahogy alszol - hogy teremthet ilyen tökéletességet az élet? Úgy sajnálom. Elfelejtettelek előre figyelmeztetni, pedig a következő napokban sokat segítene majd rajtad...

Szeretnék máshol lenni, egyedül felébredni, nem tartozni senkinek magyarázattal. Miért kellett ezt így megnehezítened? Miért nem viselkedtél te is úgy, ahogy a többiek? Miért kell nekem összetörnöm a szíved?

Még rendes kifogásokat sem tudnék felsorolni, hogy miért teszem ezt. Ha azt írom le a lapra, hogy nem voltál elég, az fájni fog mindkettőnknek. Ha azt írom, hogy nem veled van baj, inkább csak nekem kell idő, tudni fogod, hogy ez csak egy üres leépítő duma. Bárcsak okos lennél, és átlátnál majd mindenen!

Megtanultam lelépni, mielőtt engem hagynának el. A gerincem becsontosodott, nem tudok már meghajolni. Nincs bennem tolerancia, nincs türelem, helyette van sok megjátszott érzelem, finom érintés, kifejező nézés. Ebben a szörnyen átlátszó világban én lettem a sötét pont, a butácska, szőke lány, akiről a város emberei azt hiszik, egy agyatlan fruska. Mennyi időmbe és energiámba telt, míg te is egy lettél azok közül, akik ezt elhitték... Mennyi elfojtott szó, lenyelt nevetés kellett ehhez, amikor valami istentelen nagy butaságot ejtettél ki a szádon.

Forrás: Shutterstock

Előre látok mindent, amit a mai nap után tenni fogsz. Hívsz, írsz, könyörögsz. Megnehezíted magadnak a túllépést. Attól lesz még fájdalmasabb, hogy nem hívlak vissza, nem írok vissza, nem nézek már hátra. Bár elrendezhetném annyival, hogy hozzád vágom a ruháidat, és közlöm veled, hogy takarodj! Nem vagy már jó, nem is voltál az. Elütöttem veled az időm, elvittél szép helyekre, giccsesen, romantikusan csókoltál meg az esőben, bambán néztél rám, ha vitázni akartam.

Én lettem a lány, aki fanatikus gyűjtő módjára tépi le a fáról a virágzó, szerelmes szíveket, dobja a földre, és tapossa szét őket. Bocsánatkérés nélkül. Tudod, kicsit sem vagyok erre büszke, soha senkinek nem mondtam még el, de nekem is fáj.

Az én szívem is vérezni fog, mikor meglátlak majd az utcán, ahogy elhaladsz egy másik lánnyal. Gyenge pillanataimban talán elejtek két könnycseppet is érted - aztán rájövök, hogy a könny oldja a szempilláimat, és kihullott pillasorral mégis ki akar majd rám nézni, kit fogok elkábítani?

Mégis a napjaim naposabb óráiban kicsit sem bánom a tetteimet. Hogy ennyi pasi lelket ástam már el a hátsó kertben. Hogy csak játszom az összetört szívű fiatal lánykát. Ha végigfuttatom fejben a felfalt pasik képét, a gyomromban valami megremeg, és olyan szégyentelen mosoly van az arcomon, amit a jeges víz sem tudna lemosni.

Mocskosan játszom, és nem félek elmenni a végsőkig. Összegyűröm a papírt, nincs mit írnom neked. Majd ha hazaértél megírom, hogy vége, és nem kellesz már. Addig aludj csak édesem, én is alszom egyet.

Szabó Andrea novellája

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek