Akkor láttalak utoljára, mikor megtudtam, hogy megcsaltál...

Nézem a Balaton hullámait, jólesően melenget a nyári napfény. Nem akarok semmi mást, csak hallgatni a szél zúgását, és hagyni, hogy a Nap kiszívja a szívemből az összes fájdalmat.

Magam előtt is szégyellem, milyen bosszús fintorba rándul az arcom, ahogy meghallom a nagyi lépteit.

- Kiültél a napra, kicsikém? - kérdi reszelős hangján, miközben letelepszik mellém a padra.

- Igen. Egy kis nyugalomra vágyom.

- Értem.

Érti, mégsem megy el, pedig máskor legendásan tapintatos. Kérdezni fog, csakhogy nem akarok beszélni. Telefut a szemem könnyel, csak a napfénytől, bizonygatom magamnak, de a forróság ellenére is beleborzongok a hazugságba.

- Roland hívott.

- Kérlek, nagyi!

- Jól van. Nem nyaggatlak. - Ránk telepszik a csönd.

- Nagyapádról álmodtam - szólal meg aztán. Belekapaszkodom a témába. Ez legalább jó. Olyan most, mint egy mentőöv.

- Szépet?

- Óh - nevet fel öregesen. - Nem mondhatnám. Az utolsó esténket álmodtam vissza, ahogy pakolom a holmijait a bőröndjébe.

- Nem úgy volt, hogy váratlanul hurcolták el hajnalban a katonák, utána pedig sosem láttad viszont?

- De bizony.

- Akkor miért...? - Elhallgatok. A gyanú szétárad bennem, mint egy méreg.

- Miért pakoltál össze neki? - kérdem tompán.

- Ki akartam tenni a szűrét. Úgy volt, hogy másnap reggel elköltözik. A házból, de még a faluból is.

Forrás: Shutterstock

- Miért?!

- Feküdni készültünk, mikor az Annuska bátyja, a szomszéd Lali bekopogott hozzánk. Hogy menjen azonnal nagyapád, kólikás lett a ló, kell a segítség. Ment is, akkoriban így volt szokás. Én meg vártam, teltek az órák. Mivel a gyerekek mélyen aludtak, gondoltam, viszek nekik teát, meg ne egye őket a hideg. Csúf látvány fogadott. Nem volt semmilyen beteg ló, csak nagyapád meg Annus, a szalma közepén.

- Mit csináltál? - préselem ki a szót nehezen. Most még nagyobb erővel vág belém a fájdalom. Eszembe jut Roland, és amit ő tett...

- Hazafutottam, ő utánam. Suttogva vágtam az arcába, hogy vége, nehogy felébredjenek a gyerekek. Aztán bőröndbe pakoltam a ruháit. Ő kérlelt: "Julis, hallgass meg! Nem tudom, mi ütött belém. Ostoba voltam, nagyon bánom. Mindennél jobban szeretlek!"

- Miért nem mondtad soha? Egész gyerekkoromban hamis képet festettél a szerelmetekről. Azt mondtad, nagyapa csodás ember volt és jó férj.

- Az volt, kicsim. Minden ember vét hibákat néha.

- Szóval megbocsátottál - fordulok felé hevesen. - Elintézted egy kis ejnyebejnyével, aztán szépen visszapakoltad a szekrénybe a cuccait.

- Dehogy. Annyit engedtem csak, hogy reggelig maradjon. Másnap aztán... nem volt ideje magától indulni. Berúgták az ajtót a katonák, kirángatták egy szál gatyában az ágyból, és vitték. Akkor láttam utoljára. A mai napig őrzöm a leveleket, amiket írt. Utolsó gondolata is mi voltunk - én és a gyermekei. Tudod, ha rápakolnám egy mérlegre, mennyi örömöt adott férjként és apaként, szinte meg sem mozdulna a másik oldal, melyre az Annussal elkövetett ballépését tehetném. A sors azonban valamiért nem akarta, hogy elmondhassam neki. Megírni sem tudtam, egyik helyről a másikra hurcolták. Aztán a halálhírét hozták.

- Ez szörnyű! - nyögöm ki elakadó lélegzettel. - Hogy nem tudtad neki megírni, hogyan érzel...

- Tudta, kislányom. Nem kellett ahhoz levél. A szerelem már csak ilyen. Ahogy egy régi dal mondja: "Néha ringat, néha bódít, néha fáj." Na, de nem fecsegek tovább, napozgass nyugodtan! Csak a telefonodat akartam odaadni, amit a házban felejtettél.

Felkel. Még hallom egy ideig távolodó lépteit, majd beborít a csend. Tétovázva szorongatom kezemben a telefont, mikor a ház felől egyszerre felcseng egy régi dallam a szerelemről...

Forrás: Szabó Gábor
Még több cikk Gretától!

Ha idáig eljutottál, már biztos rajongsz Greta stílusáért, és nem bírod visszafogni magad, hogy ne olvass tőle még többet. Megértjük, és segítünk is neked. Az írói oldalán rengeteg írása vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek