Akkor láttalak utoljára, mikor megtudtam, hogy megcsaltál...

Nézem a Balaton hullámait, jólesően melenget a nyári napfény. Nem akarok semmi mást, csak hallgatni a szél zúgását, és hagyni, hogy a Nap kiszívja a szívemből az összes fájdalmat.

Magam előtt is szégyellem, milyen bosszús fintorba rándul az arcom, ahogy meghallom a nagyi lépteit.

- Kiültél a napra, kicsikém? - kérdi reszelős hangján, miközben letelepszik mellém a padra.

- Igen. Egy kis nyugalomra vágyom.

- Értem.

Érti, mégsem megy el, pedig máskor legendásan tapintatos. Kérdezni fog, csakhogy nem akarok beszélni. Telefut a szemem könnyel, csak a napfénytől, bizonygatom magamnak, de a forróság ellenére is beleborzongok a hazugságba.

- Roland hívott.

- Kérlek, nagyi!

- Jól van. Nem nyaggatlak. - Ránk telepszik a csönd.

- Nagyapádról álmodtam - szólal meg aztán. Belekapaszkodom a témába. Ez legalább jó. Olyan most, mint egy mentőöv.

- Szépet?

- Óh - nevet fel öregesen. - Nem mondhatnám. Az utolsó esténket álmodtam vissza, ahogy pakolom a holmijait a bőröndjébe.

- Nem úgy volt, hogy váratlanul hurcolták el hajnalban a katonák, utána pedig sosem láttad viszont?

- De bizony.

- Akkor miért...? - Elhallgatok. A gyanú szétárad bennem, mint egy méreg.

- Miért pakoltál össze neki? - kérdem tompán.

- Ki akartam tenni a szűrét. Úgy volt, hogy másnap reggel elköltözik. A házból, de még a faluból is.

Forrás: Shutterstock

- Miért?!

- Feküdni készültünk, mikor az Annuska bátyja, a szomszéd Lali bekopogott hozzánk. Hogy menjen azonnal nagyapád, kólikás lett a ló, kell a segítség. Ment is, akkoriban így volt szokás. Én meg vártam, teltek az órák. Mivel a gyerekek mélyen aludtak, gondoltam, viszek nekik teát, meg ne egye őket a hideg. Csúf látvány fogadott. Nem volt semmilyen beteg ló, csak nagyapád meg Annus, a szalma közepén.

- Mit csináltál? - préselem ki a szót nehezen. Most még nagyobb erővel vág belém a fájdalom. Eszembe jut Roland, és amit ő tett...

- Hazafutottam, ő utánam. Suttogva vágtam az arcába, hogy vége, nehogy felébredjenek a gyerekek. Aztán bőröndbe pakoltam a ruháit. Ő kérlelt: "Julis, hallgass meg! Nem tudom, mi ütött belém. Ostoba voltam, nagyon bánom. Mindennél jobban szeretlek!"

- Miért nem mondtad soha? Egész gyerekkoromban hamis képet festettél a szerelmetekről. Azt mondtad, nagyapa csodás ember volt és jó férj.

- Az volt, kicsim. Minden ember vét hibákat néha.

- Szóval megbocsátottál - fordulok felé hevesen. - Elintézted egy kis ejnyebejnyével, aztán szépen visszapakoltad a szekrénybe a cuccait.

- Dehogy. Annyit engedtem csak, hogy reggelig maradjon. Másnap aztán... nem volt ideje magától indulni. Berúgták az ajtót a katonák, kirángatták egy szál gatyában az ágyból, és vitték. Akkor láttam utoljára. A mai napig őrzöm a leveleket, amiket írt. Utolsó gondolata is mi voltunk - én és a gyermekei. Tudod, ha rápakolnám egy mérlegre, mennyi örömöt adott férjként és apaként, szinte meg sem mozdulna a másik oldal, melyre az Annussal elkövetett ballépését tehetném. A sors azonban valamiért nem akarta, hogy elmondhassam neki. Megírni sem tudtam, egyik helyről a másikra hurcolták. Aztán a halálhírét hozták.

- Ez szörnyű! - nyögöm ki elakadó lélegzettel. - Hogy nem tudtad neki megírni, hogyan érzel...

- Tudta, kislányom. Nem kellett ahhoz levél. A szerelem már csak ilyen. Ahogy egy régi dal mondja: "Néha ringat, néha bódít, néha fáj." Na, de nem fecsegek tovább, napozgass nyugodtan! Csak a telefonodat akartam odaadni, amit a házban felejtettél.

Felkel. Még hallom egy ideig távolodó lépteit, majd beborít a csend. Tétovázva szorongatom kezemben a telefont, mikor a ház felől egyszerre felcseng egy régi dallam a szerelemről...

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?