Feláldoztam magam a gyermekeimért - megérte?

Kinga négyéves volt, Sanyika hét, mikor meghalt az apjuk. Szerettem Sándort, a gyerekek miatt azonban nem törhettem össze.

Nagy összegű tartozás maradt a nyakamon. Így minden erőmet lefoglalta, hogy igyekeztem megteremteni számukra az anyagi biztonságot, úgy, hogy közben a lehető legtöbb időt töltöm velük. Munka után rohantam a kicsikért, estig velük foglalkoztam, éjszakánként pedig varrtam - sokszor hajnalig -, hogy törleszteni tudjam a részleteket.

Teltek az évek, a gyászom is enyhült. Sándornak volt egy barátja, Laci. Mindenki elkopott a régi társaságból, csak ő nem. Ott segített, ahol tudott: tetőt javított, autót szerelt, vicces sms-ekkel bombázott, ha átmenetileg magam alá kerültem. Azt hittem, Sándor emléke miatt ilyen figyelmes, aztán egy nap bevallotta, hogy szeret.

Ráébredtem, hogy én sem vagyok közömbös iránta. Boldogok voltunk, de a 12 éves Sanyika olyan indulattal fogadta a kapcsolatunkat, hogy néhány hónap múlva megkértem, hogy tartsunk szünetet. Idővel biztosan enyhül majd a gyerek idegenkedése, akkor folytatjuk... De semmi nem változott. Laci végül nem bírta a várakozást, kiment külföldre, hogy új életet kezdjen.

Ezután, ha fel is bukkant egy-egy férfi, a gyerekek gyorsan elüldözték. Még barátkozni sem hagytak, mintha attól féltek volna, hogy valaki elvesz tőlük. Egy idő után belenyugodtam. Elveszítették az apjukat, szenvedtek eleget, miért kavarjam fel őket?! Meg aztán túl sok időm sem volt. Mire kifizettem a hitelt, gyűjthettem a továbbtanulásra. Kinga nagyszerűen rajzolt, drága különórákra járt, Sanyika építész akart lenni. És mindeközben én észre sem vettem, hogy rohannak az évek. Fáradt voltam, de boldog, mert együtt voltunk.

Forrás: Shutterstock

Aztán Sanyika egyetemre ment, és minden megváltozott. A távolság miatt csak hétvégente járt haza, Kinga pedig bejelentette, hogy külföldre költözik. Egy barátnője állást szerzett neki Párizsban, ott akart művészeti iskolába járni. Sírtam, könyörögtem, veszekedtem, mégis elment. Egyik napról a másikra köszöntött rám az egyedüllét.

Kínlódva vártam, hogy Sanyika végezzen az iskolával. De akkoriban már sokat veszekedtünk, a barátai teljesen meghülyítették. Utálta, hogy hetente egyszer odautaztam kitakarítani az albérletet. Haragudott, ha beállítottam a kedvenc főztjével. Mégis azt hittem, ha hazaköltözik, minden olyan lesz, mint rég. Majd diploma után közölte, hogy egy másik városban vállalt munkát. Alig emlékszem arra az estére, csak azt tudom, hogy sírtam, és kiabáltam. Végül kórházba vittek, és idegösszeroppanást diagnosztizáltak.

Azóta eltelt egy év. Magányos vagyok, a gyerekek alig látogatnak. Azt mondják, hálásak mindenért, de élni szeretnének, nem lehetnek mindig velem. A doktornő szerint ideje új dolgokba fognom. Célokat, barátokat, hobbit keresni... De hogyan, mikor az elmúlt évek alatt mindenki elhagyott? Csak az éltetett, hogy Kingát és Sanyikát boldoggá tegyem. Most azok. Nélkülem.

Régen helyes döntésnek tűnt, hogy hagytam elmenni Lacit, mostanában viszont sokat tűnődöm: jól tettem-e? Bárhogy is van, az időt nem tudom visszaforgatni. Talpra kell állnom. Ha annak idején sikerült, talán most is menni fog, így 54 évesen.

A történetet Greta May jegyezte le.

Forrás: Szabó Gábor
Még több cikk Gretától!

Ha idáig eljutottál, már biztos rajongsz Gréta stílusáért, és nem bírod visszafogni magad, hogy ne olvass tőle még többet. Megértjük, és segítünk is neked. Az írói oldalán rengeteg írása vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?