Nem szerettél, nem tiszteltél, mégis hiányozni fogsz...

Mindenem üres. Tudod minden érzésemet, gondolatomat. Mégis mit rakhatnék még eléd, hogy ne csak a magad igaza maradjon az asztalon? Néznélek, de nem látlak, elfed a köd, a homály, amit rám terheltél.

Kezdhetném üres lappal, de mocskos mind, ami a kezemben van. Mondd, erre hogy írjak? Hogy rajzolhatnék erre szépet, kedveset, szerelmeset? Kezdhetnénk újra elölről, lehetne csodás a vége végre. De hova rakjam mindazt, amit már megéltem melletted? Ki fogja eltüntetni azokat a sötét foltokat? Nekem kellene? Vagy neked? Közös erővel radírozzuk ki? Meddig menne? Míg az egónk újra bele nem köpne a levesbe? Amíg újra félre nem értesz, és rám nem húzod a világ összes bűnét és baját?

Hibáztam. Többször, mint kellett volna. Hibáztam, mert becsuktam az ajtót. Hibáztam, mert szóltam. Hibáztam, mert a kulcsot a zárban hagytam. Hibáztam, mert nem bíztam. Hibáztam, mert visszafogadtalak. Hibázom, mert nem bírom. Hibázom, mert most is emiatt sírok: a meg nem történt események miatt, a ki nem mondott vagy a levegőben elillanó szavak miatt, és a tettek miatt, amiket nem láttam.

Lehetne szép a vége, csak nem látom, hol van, és meddig loholjak még. Lehet, te csinálod jól: semmi túlagyalás, semmi színjáték, csak simán, egyszerűen. De vajon én mikor szabadulok meg a mélybe rántó gondolataimtól?

Szeretnék okosat mondani neked, amitől rájössz, milyen hibákat követünk el az emberi gyarlóságunk miatt. Szeretnék hibás lenni, szeretnék szenvedni a bűnöm súlya alatt, de nem létezik ilyen. Nem vétettem ellened akkorát, hogy ezt a terhet kelljen viselnem a hátamon.

Forrás: Shutterstock

Hiányozni fog majd a "jó reggelt", a "jó éjt", a szíved, a szemed... Pedig mikor belenéztem, nem láttam semmit: se szeretetet, se tiszteletet. Lelketlenül romboltál bennem, kockázatot és felelősséget sem vállalva.

Ha most mész, akkor bezárom az ajtót. Átadom másnak a helyemet - talán a következő majd ügyesebb lesz. Talán a másik majd nem fog sírni a közönyösségeden. Talán ő majd úgy fog szeretni, hogy képes lesz belehalni. Én már képtelen vagyok. Meggyászollak, ahogy mindig tesszük, mikor valaki átlép a hídon.

Itt az idő, fuss előlem, messzire! Ne, ne nézz vissza rám! Nem akarom, hogy láss még egyszer. Ne lásd meg újra azt a kis rést, ahol újra visszakúszhatsz!

Percek vagy talán már csak másodperceink vannak hátra. Szeretetben akartam eltölteni, békésen és nem pusztítva. Nézve az arcod vonásait, a lelked foltjait, melyeket annyira próbáltál elrejteni előlem. Látod, nekem is vannak. De hiába vagyunk mi zsák és a foltja: hibásan kezdtük, hibásan végezzük. Találkozunk odaát, ha addig nem vétkezem újra...

Szabó Andrea

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek