Egy rémséges gyerekkor, ami észrevétlenül tett jobb emberré

A rettegett hétvégék. Sosem szerettem az ünnepnapokat, a nyarakat, az iskolai szüneteket. Ilyenkor kihalt volt az udvar, senki nem játszott lent a focipályán vagy a pingpong asztaloknál.

Nyáron minden gyerek - rajtam kívül - a jól megérdemelt vakációját töltötte szeretett családja körében: kutyáikkal játszottak a telken, vagy épp kóbor macskákat etettek titokban a szerszámos sufni egyik sötét zugába bújva. Irigykedve néztem őket, ahogy csivitelve baktattak hazafelé, szüleik és testvéreik társaságában - boldogan, a Naptól kiszőkült hajjal.

Nekem ezek a napok pokoliak voltak. Kulcsos gyerek voltam, vagyis sokszor nem várt rám otthon senki, ezért már egészen kicsi gyerekként saját kulccsal engedtem magam be és ki. De a kimenetelnek súlyos ára volt:

Forrás: Shutterstock

Ott lógott a kulcs az előszoba fogasán, egy kis bőrszütyőben, hívogatón - arra várva, hogy használjam. Reggel 7 óra van. Szombat. Már hallom a partvis hangját. Idegesen kopog a csálén lerakott csempe kövén. Kemény hétvége lesz... Ilyenkor egész nap feszült figyelemmel lesem minden gondolatát, minden rezdülését.

Óvatosan készülődöm, hiszen ha ügyes vagyok és észrevétlen, át tudok menni a barátnőmhöz. Némán leemelem a kulcsot, kiosonok az ajtón, és mehetünk kutyázni a telkükre. Gondosan kell megterveznem minden lépésemet, szavamat. De vesztemre lebuktam: annyira kínosan figyeltem a mozdulataimra, hogy kiesett a kulcs a kezemből, és éles koppanása a szabadságom végét jelezte. Ennek a hétvégének annyi.

Bosszúra szomjas, undorral telt, számonkérő hangján csak annyit kérdez: "Hová mész? Már megint ahhoz a szánalmas, senkiházi barátnődhöz? Minek járkálsz hozzá? Csak telebeszéli a fejedet minden ostobasággal, aztán majd itt maradsz vénségedre a nyakamon! Nézz magadra! Milyen trampli vagy! Olyan semmirekellő vagy, mint az apád! Nem mész sehova! Rakd rendbe a szobád! Bezzeg az unokabátyád! Két diplomája van, és három nyelven beszél! Pedig hány éve fizetem a nyelviskolát! Semmi hasznod! Takarodj a szemem elől!"

Megsemmisült, leforrázott lélekkel kullogok vissza a szobámba. Igaza van: semmirekellő vagyok. Egy nulla. Egy senki. Pedig még csak 14 éves vagyok. És már egy senki. Visszatérek a szobámba. Utálom. Minden hétvégén ez a feladat: rendbe kell tenni. Egyáltalán nem értem, hogy egy ilyen szobán mit kell rendbe tenni. Hiszen én használom, az én dolgaim vannak benne. Ki kell találnom, hogy mire gondol. Ilyenkor nem szabad kérdezni sem. Minden olaj a tűzre.

Tudom, hogy ilyenkor semmi sem jó. Az sem jó, ha kitalálom a gondolatait, és az sem jó, ha nem. Így inkább csak csinálok valamit, aztán mond rá valamit, majd én megint csinálok valamit, majd megint mond rá valamit. Ha szerencsém van, nem kapok pofont. Akkora pofonokat osztott már ki - csak azért, mert haszontalan vagyok -, hogy még a gondolatától is cseng a fülem. Így inkább hasznossá teszem magam. Takarítok, rendezkedem, rettegek, megfelelek. Mert így békén hagy.

Azóta is így telik az életem. Utálom a hétvégéket, az ünnepnapokat. Csak rendmániás vagy függő, elköteleződésre és gyerekvállalásra alkalmatlan pasijaim voltak - vagy csak simán semmirekellők. Anyámnak igaza lett. Én is semmirekellő lettem: csak egy diplomám van, csak egy nyelvet beszélek, és azt sem irodalmi szinten. Nem vittem semmire.

DE!

  • Ahogy meglátok valakit, képes vagyok érzékelni a gondolatait már az első pillanatban. És azt is, hogy milyen érzelmek, szándékok vannak jelen egy térben.
  • Azonnal felismerem, hogy kinek milyen napja van, és automatikusan jobbá tudom tenni.
  • Megtanultam mesterien levenni a kulcsot, így bátran, biztonsági háló nélkül mentem ki külföldre dolgozni.
  • Erősen bántalmazó kapcsolataim ellenére mindig meg tudtam védeni magam, és tovább tudtam lépni.
  • Megtanultam a szeretet valódi nyelvét, és mára már vannak szeretetteljes kapcsolataim is - olyan emberekkel, akik akkor is szeretnek, ha haszontalan vagyok.
  • Olyan mentális, fizikai és lelkierőm lett, mely a legnehezebb napokban is támaszt tud nyújtani - magamnak és másoknak egyaránt.
  • Figyelemben mesteri szintre fejlődtem. Mert ehhez értek. Semmi máshoz.

És végeredményben, a semmi az egy jó dolog. A legjobb. Köszönöm anyámnak, a legjobb tanítómnak!

Jázmin történetét Hingyi Boglárka jegyezte le.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?