Anyám túl részeg volt, hogy gondoskodjon rólam...

Nem tudom, hogy az inkubátorban, az oviban vagy a szüleim veszekedései közben roppant meg a lelkem. Voltaképpen fogalmam sincs, hogy milyen lennék, ha mindez nem így történt volna...

Mondd csak nyugodtan, hogy kár a múlton rágódni! Kár azon töprengeni, hogy mi lett volna, ha nem nézem végig, ahogy anyám mellett szépen lassan elmegy az élet. Ha nem azt látom, hogy leépül a szappanoperák végtelenített bámulása közben - de én csak ezt láttam...

Hogy haragszom-e?

Nem, tényleg nem. Viszont szembe kellett néznem a ténnyel, hogy magamra hagytak. Az apám megélhetési rabszolgaként, az anyám kényszer háztartásbeli sorozat- és alkoholfüggőként tengődött. Én meg ott voltam - állítólagos szerelemgyerekként - a kilencvenes évek dél-dunántúli vidékén, és elfelejtettem gyereknek lenni. Fogalmam sem volt róla, hogy nekem az lenne a dolgom, hogy gondtalan, csetlő-botló kisiskolás legyek.

Néha felfigyeltem rá, hogy az osztálytársaimnak más élete van, de nem foglalkoztatott - vagy inkább csak nem hagytam, hogy foglalkoztasson. Mert nem akartam, hogy kizökkentsen a valóság. Hamar megtanultam kizárni az életemből az érzelmeket, a spontaneitást. Ez persze nem volt tudatos, de ma már, okos felnőttként tudom, hogy ez volt a túlélésem záloga. Ez volt az erő, amibe kapaszkodhattam.

Forrás: Shutterstock

Számomra természetes volt, hogy suli után hazafelé veszem az irányt - ahelyett hogy a játszótéren múlatnám az időt. Tettem mindezt hatalmas büszkeséggel, és látszatra felnőttes kötelességtudattal. Mert mindennél előbbre való volt, hogy legalább látszólag úgy nézzünk ki, mint egy normális család. Ehhez pedig takarítanom, mosnom, esetenként főznöm kellett, hogy a munkából - és a kocsmázásból - hazatérő apámnak néha meleg étel is kerüljön a gyomrába.

Feltéve, ha még volt kedve, ereje enni. Nem mindig volt. Néha csak beesett az ágyba, piszkosan és pityókásan. Még most sem tudom azt kimondani, hogy "részegen", mert még most is óvni akarom őket. Hiszen tudom, hogy mindent megadtak, ami tőlük telt. Még akkor is, ha ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy épkézláb felnőtt váljon belőlem.

Nem gondolom azt, hogy egyedül nekem volt sanyarú gyerekkorom - hiszen minden csak viszonyítás kérdése, és engem legalább nem vertek. Mindemellett viszont szívbe markolóan fájdalmas az igazság: az otthonról hozott tudás csak arra volt elég, hogy megtanuljak túlélni. Mindig és minden körülmények között. Ezt kétségkívül tökélyre fejlesztettem. Ellenben kimaradtak olyan apróságok, mint az érzelmi intelligencia, a bizalom vagy az önmagamba - és a világba - vetett hit.

Néha csak úgy rám tör egy megmagyarázhatatlan érzés, hogy semmit sem érek. Haszontalan és semmirekellő vagyok, aki csak púp a világ hátán. Ilyenkor egyszerűen csak szeretnék elbújni önmagam elől, és picire összekuporodva sírni. Olykor meg is adom magamnak ezt a luxust. Abban az állapotban biztonságban és otthonosan érzem magam.

Jólesik a tudat, hogy nem kell senkinek lennem: ott, akkor nem vagyok feleség, dolgozó nő, felelősségteljes és persze magabiztos felnőtt sem. Mindezek helyett olyankor csak egy egyszerű nő vagyok, aki az éj leple alatt sír keservesen. Nincs máz, nincs megfelelés, csak egy látszólag felnőtt nő találkozása a gyermeki önmagával. Azzal a kicsi lánnyal, aki nyomokban sem tartalmaz önbizalmat.

Nem könnyűek ezek a találkozások. Sőt, azt is mondhatnám, hogy kurva nehezek. Tudod, miért? Mert mindenféle manír nélkül telibe kapod az egykori önmagad. Pokoli. De szükséges, hogy egészségesebb embert nevelj a sajátod gyermekedből, mint belőled a szüleid.

Zita történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?