Tinder "burnout"-om van.

Ez a választás paradoxonának is nevezhető: minél több az opció, annál nehezebb rátalálni a megfelelő emberre, és sokan beleesnek a "mindig van jobb" csapdájába. Egy ideig én is élveztem a gyorsított üzemmódot, lubickoltam a Tinder match-ekben, aztán meguntam, hogy ugyanazokat a köröket futom újra és újra.

Amióta tinderezek, szinte nem telt el úgy nap, hogy ne firtatták volna a súlyomat. Vagy a melleimet, a fenekemet akarták stírölni - természetesen még a találkozó előtt, csak, hogy tutira mehessenek, és ne vegyenek zsákbamacskát. És persze voltak olyanok is, akik szinte követelték, hogy pucér fotókat készítsek magamról. Nálam ez a nettó bunkóság kategória, és biztos vagyok benne, hogy ezek a fickók a való életben nem lennének ilyen bátrak és rámenősek.

Szerintem a Tinder legnagyobb hátránya, hogy csak a külsőségekről szól, hiszen a profilkép(ek) alapján kell eldönteni, hogy érdekel-e az illető vagy sem. Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy a regisztrált férfiak zöme csak a szexre hajt. És teljesen kiakadnak, ha meghallják, hogy én valami tartalmasabbat szeretnék. Valamit, ami valóban működhet.

Persze nem szeretnék általánosítani, hisz akadnak olyanok is, akik hosszú távú kapcsolatot keresnek, de az eddigi tapasztalataim sajnos ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben negatívvá váltam a szájber pasizással kapcsolatban. Ezért döntöttem úgy, hogy visszaváltozom háromdimenziós nővé, és egy kicsit körülnézek az offline világban. Hiszen ott is vannak szabad pasik, de persze ehhez át kell strukturálni a virtualitáshoz szokott agyamat.

Első lépésként elmegyek egy barátom esküvőjére (amihez eddig nem túl sok kedvem volt, de állítólag jó társaság lesz), aztán újra elkezdek tömegközlekedni. Utazás közben remekül lehet ismerkedni, amire az autóban ülve kevesebb esélyem van. A Tinder egy addiktív szer, de én készen állok arra, hogy elvonóra menjek.

Nyitókép: Shuttertsock