Kiöregedtem a vad bulizásokból, pedig még harminc sem vagyok.

Előadás után egyből hazamegyünk, bekuckózom a puha takaró alá, a kaja már be van készítve, kapcsolom a sorozatot, már huszonhét éves vagyok, nem tizennyolc. Persze nem most, hanem mondjuk 1,5 évvel ezelőtt, mielőtt kirobbant a koronavírus-járvány. De most egy kicsit tekintsünk el a vírustól, mert egy olyan helyzetről szeretnék beszélni, ami a járvány lecsengése után egyszer majd újból aktuális lesz. 

Szóval, hova lett az a régi tűz? És mi történt azóta, hogy utoljára hajnalig buliztunk? Amikor még a kollégiumi szobában sminkeltünk, bögréből ittuk az olcsó bort, és este fél tizenkettőkor még csak ott tartottuk, hogy a barátnőm kiszólt a fürdőből, hogy most zuhanyzik, és még hajat is mos. Hajnali egy körül még sorban álltunk, mert mindenki be akart jutni arra a partira, bennünk meg frissen tombolt a buliláz. 

Forrás: Shutterstock

Vagy nyáron az egyhetes fesztiválok? Az megvan, amikor ötnapnyi sátorozás sem ártott meg? Napi három-négyórás alvásokkal. Csúnya másnapra pedig a sült krumpli volt a gyógyír. Nyilván az egyhetes nomád bulizás után nem úgy tértél haza, mint egy katolikus táborból, de két nap nagymama húsleveskúra és hetvenkét óra alvás csodákra volt képes.

Öt éve még erre voltunk beállítva. A húszas éveink elején még ment. Ugyan megcsappant a fesztiválok és táncolós, szétrázzuk a hajunkat partik száma, de nem estünk pánikba, ha egy iszogatás hajnalig húzódott. Majd észrevétlenül bekúszott valami furcsa szokás ezekbe a "rúgjunk ki a hámból" találkozókba. Feltűnően korán, már egyből munka után beültünk valahova, és szánalmasan hamar, már kilenckor az órára pislogtunk, hogy ideje hazamenni. Na, és nem csak itt van változás.

A fesztiválokra már csak egy napokra nézünk ki, amikor a kedvenc zenekarunk játszik. Be akarjuk bizonyítani, hogy még mindig tudunk nagyokat bulizni, ezért nem foglalunk szállást, ugyanis egy éjszakát simán végigtáncolunk.

Majd hajnali egy körül elkezdjük visszaszámolni a perceket, mert a sok táncikálástól leszakad a derekunk. Alkohol már nem kell, és rájövünk, hogy egész nap nem is ittunk, csak teát, amiben épp elég cukor van, hogy ébren tartson. Tovább táncikálunk hát az első vonatig, ahova vágyakozva, zombi módban sétálunk kifelé.

Forrás: Shutterstock

Fázunk, fáradtak, éhesek, szomjasak vagyunk. Az a maradék adrenalin tart még ébren, amit az est folyamán összeszedtünk a hihetetlen élményekből. Amikor hazaérünk, egy nap nonstop fekvés, izomlazító krém, kajálás és folyadékpótlás menti meg az életünk - másnap meg már meló.

Az, hogy házibuliba menjünk, már teljességgel kizárt. Igazából már nincs is ki csináljon házibulit. A társaság felbomlott. Vagy alszik. Vagy családot alapított, és próbálna aludni. Hol vannak azok az idők, amikor nem könnyeztük meg, ha elment az utolsó metró?

Amikor megittuk a legolcsóbb bort is a papír pohárból? Hova lettek az emberek, a bulizós társaság, akiket ma már egy délutáni piknikre sem lehet összetrombitálni? Vajon lesz még olyan szakasz az életemben, amikor az előadás után nem csak hazamegyünk, takaró alá bújunk, és megnézzük a sorozatunk következő részét?

Támcsu Anikó

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek