Végső búcsú az apámtól

Gyűlöltem a vasárnapokat. Minden második héten oda kellett menni... Tudtam, hogy nem sok van már neki hátra, mégis minden egyes alkalommal fel kellett készítenem magamat lényének napról napra sorvadó látványára.

Ez a vasárnap is ilyen volt. Látszott rajta, hogy most különösen fáradt. Korábban az egyetlen kapcsolata a külvilággal az a fekete lötty volt, amit az intézetben lévő kávéautomatából vittem neki. De most már nem kér... Nem kér semmit... Ott ül a tolószékben, teste teljesen eldeformálódott a folyamatos oldalra dőléstől - jó ideje nem igazgatta már vissza senki.

Már két hónapja nem láttam a fényt a szemében. Üres tekintete kikerülte az orrnyergén lecsúszott szemüvegét, és csak bámult előre. Ajka már leginkább lefelé biggyedt, bőre fakó volt. Megszűnt a kapcsolata velem, a fekete löttyel, és ezzel együtt megszűnt az apámnak lenni.

Forrás: Shutterstock

Fizikailag ugyan ébren volt, motorikusan vette a levegőt, de a lelke már útnak indult. Szürke pulóver van rajta, az is kifordítva. Nem az övé volt. Sajnáltam, amiért így kell látnom, és már az első pillanattól kezdve maró bűntudat gyötört, ahogy ide bekerült. Borzasztó bűz van. A fertőtlenítő szaga keveredve az idős, demens emberek dohos, áporodott szagával. A magányos elmúlás szaga volt ez. A következő pillanatban már az ügyeletes orvos szobájában ülök. Nem sok van már neki hátra. Talán két hét, talán egy hónap.

Újra hétfő van. Véget ért egy újabb nyomasztó, mardosó vasárnap. Úgy vánszorogtam be a munkahelyemre, mintha mázsás súlyokat cipelnék. Elláttam ugyan a feladataimat, de egyre szürkébbé váltam. Lelkem egy része ott ült az apám mellett, és fogta a kezét. Hogy tűnhet el így egy ember? Egyáltalán nem tudtam megismerni őt. Olyan kevés időnk volt együtt.

Élete első 50 éve elment a démonjai üldözésével, vagy inkább az elmarasztaló hangok alkohollal való tompításával. Tudomást sem vett arról, hogy van két gyereke. Egészen huszonöt éves koromig. Most meg itt hagy. Épp, hogy lett valódi kapcsolatunk, rendeződött végre a viszonyunk. Sokáig otthon laktam velük, hogy tartsam az egyensúlyt közöttük, de végül el kellett kezdenem élni a saját életemet. Azzal, hogy elköltöztem, felborult minden. Magamat okolom, hogy most ez történik. Dühös vagyok és tehetetlen.

A munkahelyem adott egy kis érzelmi vigaszt, itt legalább a feladatok között biztonságban vagyok. Nem, nem tehetem meg, hogy kivegyek szabadságot, itt... itt szükség van rám. Addig, amíg nem hívnak, minden rendben. Így telt el egy, vagy talán két hét. Aztán egyszer csak megérkezett a rettegett telefonhívás. Most mégis megkönnyebbültem. Itt az idő, mennem kell, még elbúcsúzhatunk tőle.

Forrás: Shutterstock

Furcsa, hogy most nem vasárnap van, hanem kedd. Olyan sűrű most itt a levegő. Érzem ezt a megterhelő elmúlás szagot, de van ebben valami újszerű. Izgatott vagyok, annyi mindent szeretnék neki mondani - talán még hallani fogja.

Megérkezünk a szobához. Pici kajütszerű, elkülönített kis szoba, az ajtón van egy kör alakú ablak. Egyenként mehetünk be hozzá. Én kezdem. Látom a testét, összegömbölyödött magzatszerű pózban fekszik az ágyon. Olyan kicsinek tűnik. Az arcbőre teljesen kisimult, görnyedt teste finoman veszi még a levegőt.

Megfogom a kezét. Milyen csontos! Nem sírhatok, az ablakon keresztül figyelnek. Igen, összpontosítok, jelen vagyok... Nem, nem vagyok jelen... Nem, nem tudok elmondani neki semmit. Fáj! Nagyon fáj, de nem akarom, hogy lássák az arcom. Nem akarok sírni! Nem tudom, mit tegyek... Csak fogom a kezét. Csak bízom benne, hogy valami átmegy neki mindabból, amit valójában érzek.

Mert most már teljesen leblokkoltam. Szorító fájdalmat érzek a tarkómban, a mellkasomban, lüktet a halántékom. Az ablakhoz fordulok, nincs már sok idő, a többieknek is be kell jönni. El kell mennem... Nem mondtam neki semmit... Apu... Elnyeltem, és el is temettem minden fájdalmat, minden létező szót, amit szerettem volna neki átadni.

Hazamentünk. Éjszaka van. Egyszer csak egy tompa puffanást hallok a szobában, és egy furcsa robbanást érzek a szívemben. Tudom, hogy most ment el. Jó utat, apu! Egyszer majd elmondok neked mindent! Szeretlek!

Hingyi Boglárka

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek