Ha nem jössz, örökre magába zárt volna a magány

Az évek alatt egyre nehezebbé vált a türelem csomagja, és egyre többször bizonytalanított el a fejemben sikító félelem, hogy puszta illúziót kergetek, amikor egy olyan ember érkezését várom, akivel végre egymáséi lehetünk - teljes egészében, nem osztozva mással sem testen, sem szerelmen.

Egyre hosszabb időkre győztem meg magam, hogy csak egy álomképet kergetek remegve, és nem tudtam, mikor hatalmasodik el rajtam végleg ez a mocskos érzés - amibe egy kicsit bele is halnék -, hogy végleg feladom... 

Forrás:Shutterstock

Annyi rossz próbálkozás volt az elmúlt évek alatt, sorra tértek vissza hozzám emberek a múltamból. Mint egy stabil ponthoz, akinél megpihenhettek, ha megtépázta vitorlájukat a szél. Hol cinikus szavakkal, hol szótlanul hallgattam a pofátlanabbnál pofátlanabb mondanivalójukat. Összefont karokkal figyeltem őket, és közben őszinte sajnálatot éreztem irántuk, mert ők csak a felszínt képesek látni: hiába néztek a szemembe, egoista gondolataik miatt nem vették észre, hogy már rég felégettem a hozzám vezető hidakat. A túloldalról lestem gyötrelmesen rossz műsorukat, amire a belépő nem volt több 5 forintnál. Annyit ért.

De te nemcsak nézel engem, hanem látsz is, ahogy én is téged - kezdettől fogva. Éppen ezért rettentően fájt, mikor közel kerültünk ahhoz, hogy más utakon folytassuk. Fájt a tudat, hogy elveszítelek, hogy újra egyedül maradok ebben a világban - az ölelésed és a jelenléted nélkül. Hogy azt a temérdek szeretetet és törődést, amit egy nő csak egy férfinak adhat, megint magamba kell temetnem, és őriznem, táplálnom egy olyan ember számára, aki talán nem is létezik.

De nemcsak nekem fájt, neked is. Vannak az ember életében olyan jelenetek és mondatok, amik örökre belénk égnek, és a lelkünket díszítik, akár egy menő tetoválás. Később ezek képesek ránk törni, még a leglehetetlenebb helyzetekben is, olykor derűt, máskor kínt hozva magukkal. Mindezek keverékét éreztem, amikor megpillantottam a szemedben, hogy te is megrémültél.

Forrás: Shutterstock

Hiszen sajnáltalak, de - önző módon - mégis boldog voltam. Mert a fájdalmad nyomasztó súlya alatt tudatosult bennem, hogy tényleg szeretsz, és te sem akarod nélkülem folytatni ezt az egész életnek nevezett cirkuszt. Bármennyire is titkolni akartad az érzéseid, a tekinteted mindent elárult: úgy buktatott le, mint egy kisgyereket, aki a tiltás ellenére is megette azt az utolsó csokit vacsora előtt.

Persze, ha túl sokat van egyedül az ember, végül megszokja, már nem rengetik meg azok a hajnalok és éjjelek sem, amiket magányosan tölt. A szívünk valahogy makacs lesz, fejünk pedig kemény, mint a kő - így élünk egy ideig. Egyesek felébrednek, míg mások örökre magányosak maradnak. Kalitkába zárják az élet örömeit, amit egy idő után nem tudnak kinyitni, hiszen már arra sem emlékeznek, hogy hova rejtették a kulcsot.

Fene se tudja, mi sarkallt engem arra, hogy felébredjek. Talán az, hogy szeretem a sokszínű tavaszt, és az érzést, ami átjárja a testem, mikor a Nap felé fordítom az arcom. Talán, mert hiszem, hogy a küldetésem kicsit jobbá tenni ezt a világot, vagy talán a gének, amikkel születtem...

Hiszen való igaz, hogy a boldogságunkat nem adhatjuk egy másik ember kezébe, nem tehetjük tőle függővé a jókedvünket. Egyedül születtünk, egyedül halunk meg, és egyedül játsszuk az élet nevű játékot, amihez maximum társat választhatunk. És ha két EGÉSZ ember talál egymásra, együtt igazán szárnyalhatnak. Én készen állok rá. Te kész vagy rám? Úgy, ahogy én rád? Nem görcsölve, nem menekülve, hanem úgy egészen. Mondd, kész vagy?

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?