A hűtlenséged mentette meg a házasságunkat...

Nem szerelemből házasodtam, és nem vállaltam fiatalon gyereket. Mondhatni biztosra mentem - legalábbis ebben a hitben ringattam magam. Aztán egy meleg nyári éjszaka rádöbbentett, hogy igaz a közhely: "Mindenkit un valaki..."

Nem tudnám rangsorolni, hogy a fájdalom, a düh, a sértettség vagy a tehetetlenség érzése volt-e erősebb. Azt viszont tudom, hogy elemi erővel tört ki belőlem az állat, amikor kiderült, hogy felszarvaztak: ott rúgtam, haraptam és karmoltam a férjemet, ahol csak értem. Nem érdekelt, hogy a puccos osztrák hotelben ki hallja, vagy ki érti, ahogy habzó szájjal kurvaanyázok. Gyalázatos volt, belátom. Kifordultam önmagamból, a nőből, akinek addig hittem magam.  

Forrás: Shutterstock

Az elkövetkező napok furcsa révületben teltek. Nem éreztem semmit: sem fájdalmat, sem éhséget, sem hideget, sem meleget. Olyan volt, mintha a lelkem megsemmisült volna azon az éjjelen... Nem az fájt, hogy megtette. És még csak nem is az, hogy - csupa jó szándékból - ezt a nyaralásunk első estéjén sikerült közölnie, hatalmas, bűnbánó szemekkel.

A saját reakcióm sokkal inkább bántott: a felismerés, hogy nem akarok menekülni. Nem rohanok csomagolni, és felébreszteni a két gyerekemet, hogy azonnal továbbálljunk. Döbbenetes volt szembesülni a ténnyel, hogy nem az vagyok, akinek hinni szerettem volna magam. Nem vagyok az a harcos, vagány nő, akinek mutattam magam - hanem csak egy megalkuvó dög, aki még azt is képes lenyelni, hogy a férje egy huszonéves fruskával kalandozott. Saját bevallása szerint múlt időben. De ugye, azért ezt nehéz elhinni egy olyan ember szájából, aki az imént rengette meg alapjaiban a világnézetemet.

Eltelt az első hét, aztán az első hónap, és még mindig egy fedél alatt éltünk. Mélységes űr tátongott közöttünk. Tepert a szerencsétlen, de képtelen voltam mit kezdeni vele. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy más nőt ölelt, mást csókolt, és valaki más vaginájában élvezett el - így pőrén. Tisztában vagyok vele, hogy szánalmas, de a nap huszonnégy órájában az a kép pörgött előttem, ahogy elélvez. Fogalmam sincs, hogy miért, de a fejemben gyönyörűnek, már-már földöntúli szépségűnek képzeltem az arcát az orgazmusa pillanataiban. Imádtam, ahogy átadta magát a gyönyörnek. Nem túlzás, hogy fontosabb volt számomra az ő kielégülése, mint az enyém.

Minden apró részletet tudni akartam. Mindent. Azt, hogy hol, hányszor, milyen pózban és milyen hosszan csinálták. Egy darabig tiltakozott, könyörgött, hogy ne kínozzam. Aztán kötélnek állt, és mesélni kezdett. Az első pillanatokról, az első bizsergésről, az első csókjukról... és persze, az első együttlétükről is. Egyszerre forgott a gyomrom, és szakadt meg a szívem. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz a vége: ez egy új kezdet, vagy az utolsó szög a kapcsolatunk koporsójában?

Forrás: Shutterstock

Csak azt akartam, hogy romboljon le mindent. Zúzzon porrá, hogy újraépülhessek - akár vele, akár nélküle.

Akkor még nem tudtam, hogy az ösztöneim elindítottak egy úton, amit úgy hívnak: őszinteség. Fényévekre voltunk még az egymásra találástól, de végre elkezdtünk beszélni. Eleinte nem egymáshoz, csak egymás mellett: ültünk esténként a kanapén, és hallgattuk a másikat. A rohanó hétköznapok hirtelen szürreálisan lelassultak. Nem számított, hogy mi nincs kész, vagy mi maradt el. Az lett a fontos, hogy ülhessünk egymás mellett.

Sokáig nem tudtam hozzáérni, a szex gondolatától pedig még hónapokkal később is kirázott a hideg. Majdnem egy év kellett, hogy újra beengedjem az ágyamba, és lassan a testembe is. De még így is zokogtam az első után, sőt, a második után is. Aztán a harmadik alkalommal fordult a kocka: ő sírt, és én öleltem...

A történetet Baranyai Kata jegyezte le.

SHE

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?