A szerelem csupán önáltatás, illúzió, délibáb...

Legyünk őszinték: a szerelem elvesztése fáj. Gyötörnek az emlékek: az arca, a gesztusai, a hangja. A közösen töltött idő tizenhat tonnás súlyként nehezedik a lelkünkre. Ez nem más, mint gyász, ami kemény dolog - mindannyian átéltük, legalább egyszer, kétszer, akár többször.

Ilyenkor a környezetünk mondhat bármit, "Jön a következő villamos.", "Amúgy is tönkrement volna!", "Neked is jobb így!" - a szokásos, unásig ismert mantrák. Persze ezek annyit érnek, mint halottnak a csók, nem érzünk semmi mást, csak keserűséget. Viszont rutinos párkeresők jól tudják: a sok hülyének valójában tökéletesen igaza van! Hiszen "röpke" hat, nyolc vagy huszonnégy hónap múltán mi magunk is átlátjuk majd, hogy semmi értelme nem volt már az egésznek. 

Forrás: Shutterstock

Másrészt fura módon még sok év elteltével is hajlamos megremegni a kezünk, ha esetleg egy véletlen folytán képbe kerül az ex. Hiszen legintimebb, legérzékenyebb pontunkon üt nagyot egy szakítás, ha legalább egy kicsit is éreztünk valamit a másik iránt...

Az a helyzet, hogy a szerelem nemcsak vak, hanem ostoba is. A szerelem igazából "mi magunk" vagyunk. Ez hogy értem? Hát úgy, hogy szinte semmi köze sincs a másiknak ahhoz, hogy mi beleszerettünk. Persze, vannak azok a női bájak és férfiúi vonások, személyiségjegyek, amik sokaknak elcsavarják a fejét, de lássuk be: valójában a saját elképzeléseinket húzzuk rá a másikra. Azaz mi magunk teremtjük meg a szerelmünket.

Ez igazából érthető is, hiszen minden emberben adott az igény a lelki kapcsolatra, így a futószalagon érkező jelöltek közül az kapja meg a köntöst, aki a lehető legközelebb áll az elképzeléseinkhez. De nemhogy tökéletes nem lesz, kifejezetten úgy kapja a meó pecsétet a szívünktől, mintha azt akarnánk elhitetni magunkkal, hogy a teletömött óriás bőröndünk bele fog férni a repülő az utasterébe felvihető keretbe...

Forrás: Shutterstock

A szerelem agyrém, a tudat zavara. Persze pont ez a szépsége, de mint minden drog, magasba repít, majd hamar a mélybe ránt. Igen, igen, átalakulhat szeretetté - a szerencsés kevesek mindig ezt mondják, és igazuk is van. De kevésbé szerencsés esetben, amikor elmúlik, és el kell válni, akkor jön a feketeleves: a szerelmi bánat, ami pokoli élmény. Különösen kellemetlen az utózöngéje, vagyis az a rész, amikor már teljesen jól vagyunk, de üres perceinkben mégis felmerül a "mi lenne, ha..." abszurd gondolata.

Lényeg a lényeg: a szerelem csupán a fejedben létezik, sehol máshol.

Kedves hazugság, önáltatás. De talán igaza van azoknak, akik szerint az életben minden illúzió, és pontosan ezért érdemes élni. Nem vagyok "ellensége" a szerelemnek, de remélem, minimális segítséget nyújt azoknak, akik éppen egy tönkrement kapcsolat közepén ülnek, ha tudják, "csak" arról van szó, hogy átmeneti elmezavarban szenvednek.

SHE

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?