Ne játssz Igenembert csak azért, hogy legyen melletted valaki!

Hiszen nap mint nap gyötörjük magunkat - kesergünk a múlton, és rettegünk a jövőtől. Mindig másoknak akarunk megfelelni, és azon görcsölünk, vajon elég okosak, szépek és viccesek vagyunk-e nekik. Az aggályaink pedig sokszor oda vezetnek, hogy már nem látjuk magunkat elég értékesnek ahhoz, hogy szeressenek minket. Ezek az önkínzó gondolatok pedig belopóznak az életünkbe, és észrevétlenül veszik át az irányítást - például a párkapcsolatainkban.

Közben pedig megpróbáljuk elfojtani a saját szükségleteinket, mert nem akarunk a másiknak kényelmetlenséget okozni. Nem merünk kiállni az igazunkért, és félünk kinyilvánítani a véleményünket, nehogy megbántsuk. Belecsimpaszkodunk a lényébe - mintegy kapaszkodót keresve -, és reménykedünk abban, hogy ezekért cserébe megadja számunkra a régóta vágyott biztonságot.

Fájdalmasan hasít belénk a felismerés, hogy feladtuk a személyiségünket a szerelem érdekében. Nem szándékosan, de szép lassacskán elmaradtak a baráti beszélgetések, és megszűntek a korábbi hobbik is. Így egy idő után már nincsenek örömteli pillanatok, csak görcsös megfelelni akarás és túlvállalás. Ilyenkor nem érzékeljük a valóságot, illetve amit helyette érzékelünk, az egy nem létező álomvilág. Hiszen azt a biztonságot, amit egy kapcsolatban keresünk kétségbeesetten, valójában önmagunkban fogjuk megtalálni.

Nehéz meghúzni a határt önérvényesítés és alkalmazkodás között. De egyvalami biztos: minél pontosabban ismerjük a céljainkat, a képességeinket és a korlátainkat, annál erősebbé és magabiztosabbá válhatunk. Unalmas és közhelyes, de attól még igaz. Ráadásul, egy kapcsolat is akkor lehet hosszú távon igazán jó, ha két érett ember találkozik egymással. Ők ugyanis olyan férfiak és nők, akiknek nincs kedvük "igenembert" játszani, akik tisztában vannak saját érzelmeikkel, és egyedül is képesek boldogulni.

Nyitókép: Shutterstock