Láss túl a nehézségeiden!

Nincsenek befizetve a számláid? Bosszankodsz, mert odaégett a rántás? Mérges vagy, mert fut az egész lakás? Bocs, nekem meg csontdaganatom van...

"Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel..." Vajon, ha ezt hallanád, akkor elkezdenél ÉLNI?

Az utóbbi időben furcsa dolgokba futok bele. Elkezdett az Élet érdekes történeteket dobálni elém. Egy ismerősömnek panaszkodtam, milyen kellemetlen, hogy gyalog járunk vásárolni, mert több hete rossz a kocsink. Erre ő elmesélte, hogy vele is történnek kellemetlenségek mostanában. Indiába készült, mert nagyon érdekli a jóga, de önhibáján kívül mégsem sikerül kiutaznia. Ami még a kisebb baj. Viszont nemrég tudta meg, hogy a legjobb barátnőjének pajzsmirigydaganata van...

Múlt héten találkoztam a közelben lakó 70 év körüli bácsival, aki két stroke és egy combnyaktörés után nagy nehezen elérte, hogy már egy ideje bot nélkül közlekedik. Egy-két éve azt mondták neki, nem fog tudni járni, mivel fél oldalára lebénult. És még azután jött a törés... De ő másfél év kemény munkájának köszönhetően újra talpra állt. Elmesélte, hogy az édesapjában is hatalmas akarat volt, de belőle akkor tört elő igazán, amikor egyedül maradt a 13 éves fiával. Amikor a feleségének negyven évesen megállt a szíve...

Forrás: Shutterstock

Biztosan sokan kerültek már olyan helyzetbe, hogy fokozottan zuhant a családra a sok-sok kiadás: számlák, osztálypénzek, egyetemi tandíj, ilyen-olyan részletek. Pánik, idegesség, rossz hangulat és a többi kísérőjelenség. Én is ezt éltem át nemrég. De közben történt valami. Mindezt kénytelen voltam megosztani valakivel, aki épp akkora segítséget ajánlott fel nekünk, hogy alig akartunk elfogadni. Erre ő - aki egyébként egy háromgyerekes, fiatal anyuka - a következőt válaszolta:

"Elmesélek valamit. Egy pár évvel ezelőtt nagyon rosszul éltünk. Éheztünk, nélkülöztünk. A férjemmel szinte napokig nem ettünk. Az albérletből kidobtak, utcára kerültünk három gyerekkel. Egy ismerősöm fogadott be minket pár napra. Kaptunk enni, inni, és volt hol aludnunk. Elfogadtunk minden segítséget, nem magunk miatt, hanem a gyerekek miatt - mert ők nem tehettek semmiről. Nemrég megtudtam, hogy kiújult a csontdaganatom, és nem tudom, hogyan tovább. Eddig semmi gond nem volt vele. Ezért mondom, ne halassz el semmit, mert nem tudod, mit hoz a holnap!"

Amikor ezek után nem jutottam szóhoz, még ennyit tett hozzá: "Ó, ne izgulj, engem sem érdekel! Élni kell, és kész! Látod, mindig nevetek, megyek, örülök."

Egy másik kedves ismerősöm is hasonlót fogalmazott meg. Annyit kell tudni róla, hogy nem született bele a jólétbe, de úgy hozta az élete, hogy ma már részesülhet benne. Ő az, aki mindenkin próbál segíteni, ő az, akinek bekönnyezik a szeme, ha meglát egy hajléktalant, és ő az, aki ruhákkal tömött zsákokkal rohangál a Máltai Szeretetszolgálathoz, vagy bárhova, ahol rászorulnak. Néhány hónappal ezelőtt - amikor éppen velünk tett valami felejthetetlenül jót - a következőt mesélte nekem:

"A férjem minden este megkérdezi, hogy 'Na, szívem, ma is megvolt a napi jó cselekedet?' És mindig, minden nap ugyanolyan jó érzés, hogy igennel válaszolhatok."

Forrás: Shutterstock

Egyébként a világ legérdekesebb dolga, hogy azok szeretnek leginkább adni, akik maguk is nélkülöznek - és akkor inkább neked adják az utolsó fillérjüket -, illetve azok, akik egykor nélkülöztek. Persze nyilván éppen ezért. Mert megtapasztalták, milyen az, amikor padlón vagy. És azt is tudják, milyen, amikor az önérzeted, a szíved meg az eszed vérre menő harcot folytat egymással, mert nem akarsz szívességet elfogadni, de mégis kénytelen vagy, mert nem csak rólad van szó...

Sokat tépelődtem, és végül elfogadtam, amit nem akartam, mert megértettem, hogy annak, aki adja, ez fontos. Neki fontos, hogy ADNI tud. Fontos, hogy viszonozza valakinek, amit egykor vele tettek. Fontos, hogy azt érezze, segíteni tud másokon. Fontos, hogy érezze, nem hiába él a földön.

Azóta, ha kilöttyen a kávé, és elmormolok egy szitkot, néha kinevetem saját magamat, hogy mi, gyarló emberek, mennyi bagatell dologból tudunk óriási problémát csinálni, miközben azt észre sem vesszük, hogy elfelejtettünk ÉLNI...

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?