Abortusz után jöttél rá, hogy gyereket akarsz!

Nem akarja komolyabbra fűzni köztünk a szálakat, de szakítani sem szeretne. Csakhogy van egy aprócska gond: a védekezés ellenére teherbe estem. Nem képes most ezzel foglalkozni, közli. Nem érti, hogy nem rákényszeríteni akarok egy nem kívánt gyermeket, csak annyit szeretnék, hogy együtt oldjuk meg: így, vagy úgy. Ketten hoztuk össze a dolgot, ketten is kellünk a megoldáshoz.

Próbáltam hívni, amikor bizonyossá vált a döntésem. Próbáltam hívni a kórházba menet, a műtét után, a lábadozás időszakában. Nem vette fel, vissza sem hívott, az üzenetekre sem reagált. A főnököm, a kollégáim, de még a szomszédaim is többet törődtek velem - gyakorlatilag jobban érdekelte őket a sorsom, mint a partneremet.

Ahhoz képest, hogy erős nőnek gondoltam magam, rengeteget sírtam. Van saját lakásom, van kocsim, karrierem, és szinte évente beiratkozom valamilyen továbbképzésre. Ám hiába sikerül minden más, a férfiakkal valahogy mindig is hadilábon álltam: túl erősnek, túl önállónak tartanak. Nem értem, miért lenne jobb, ha elesett és csóró lennék, hiszen a mai világban még annak is kemény dolog eltartani egy nőt, aki stabil egzisztenciával rendelkezik.

Három hónappal később aztán felhívott azzal, hogy meg szeretne változni, és jóvá akarja tenni az egészet: mondjam meg, mit csináljon! Azt javasoltam: térjen be egy barkácsáruházba, vegyen magának egy ásót, aztán sétáljon be jó mélyen az erdőbe, és ássa el magát - úgy, hogy az életben ne találja meg senki!

Ennek ellenére nem tudom levakarni magamról. Olyanokat mond, hogy elgondolkozott azon, hogy mégiscsak jó lenne velem családot alapítani. Apukám, ez a vonat már elment! Ha egy sima kapcsolatra képtelen, miből gondolja, hogy apának és férjnek jó lenne? A nyers reakcióim ellenére pár naponta felhív, és rendszeresen üzenget, érdeklődik, hogy mi van velem.

Ő nem jelenik meg, a süket szövegelésen kívül nem tesz semmit. Nem csönget be bocsánatért esedezve, nem vár az ajtó előtt. Nem küzd értem. A történteket már nem lehet jóvátenni, de még annak a jelét sem látom rajta, hogy hajtana a megbocsátásomért.

Ha valamit tanultam az esetből, akkor azt: nem vagyunk tökéletesek, bármelyikünk bármikor hibázhat, de utána igenis tenni kell azért, hogy bebizonyítsuk a másiknak, hogy megváltoztunk, megbántuk. Ha pedig hónapokig, évekig tart visszanyerni a bizalmát, akkor addig kell küzdeni - tettekkel, nem szavakkal... Kezdetnek talán egy őszinte, személyes bocsánatkérés is megtette volna. Talán beengedtem volna, és végighallgatom...

Csipog a mobil. Újabb üzenet érkezik. "Mizu?" - írja. Hitetlenkedve megrázom a fejem, és lenémítom a telefont.

Lívia történetét Dósa Eszter jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock